Bennragadt szavak

Eddigi életem legjobb január elseje volt az idei. Nem csináltunk semmit, csak  számomra két nagyon fontos emberrel bámultunk a tűzbe, és beszélgettünk. Órákig. Aztán sírtunk is. Azt nem órákig, csak ki-ki mikor éppen rájött. Boldog volt, könnyű és felszabadító. És álmos is, mert ki az, aki szilveszter éjszakája után nem álmos!? Szóval ekkor mondtam ki először azokat a gondolatokat, amikről most írni szeretnék, és akkor is keveset mondtam róla, mert szavakban nem tudtam megfogalmazni. Betűkben jobban megy. De a fogalom a kandalló tüze mellet alakult ki benne: A bennragadt szavak. Amiket ha kimondanánk az életünk egyszerűbb lenne.

Könyvekben találkozhatunk a bennragadt szavakkal. Amikor egy szereplő gondolatait is el tudjuk olvasni, és amikor tudjuk azt is, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha elmondaná a másik szereplőnek amit gondol. De végül nem mondja el, mert így írta az író, és mert ha elmondaná, akkor miről olvasnánk?!

Az élet viszont nem egy könyv. És éppen ezért nem vesszük észre az életünkben a bennragadt szavainkat. Mert azt gondoljuk róluk, hogy azok nem bennragadtak, hanem bentre valók. Kár, mert már csak akkor jövünk rá, hogy nem bent van a helyük,  amikor már késő. Mikor összeveszünk valakivel a bennragadt szavaink összegyűlnek egyetlen dühös szóba, aminek végképpen nem az az értelme mint amit az bennragadtak jelentenek. És a dühös szavunk csak még több bajt hoz ránk. Én értem miről írok… szeretném, ha te is értenéd… Olyasmire gondolok, amit akkor érzel amikor valakivel veszekszel, de közben meg szereted, csak hát két dühös “eztmegmiafenénekvágodafejemhez” között elég nehéz neki azt mondani, hogy de én szeretlek, hogy de én nem úgy értettem, hogy neked van igazad csak félek neked megmondani… ilyesmikre gondolok, de nem csak.

Nem csak veszekedést és dühöt és csalódottságot okozó bennragadt szavaink vannak. Vannak amolyan, “ha tudnád, hogy ezt gondolom rólad, nem lennél olyan szomorú” bennragadtaink is. Amikről az illető nem tud, mert nem mondtuk neki. Mi pedig nem mondtuk, mert nem tudjuk hogy kellene mondani… és néha mert nem tudjuk, hogy a másik szomorú a hiányuktól. Vagy sejtjük, de nem tudjuk, hogy mit tudnánk rá mondani és ezért inkább bennragad a mondanivalónk.

Nem hiába folyik a csapból is a kommunikáció fontossága. Csak éppen ne lenne ilyen borzalmasan bonyolult. Illetve ne gondolnánk azt, hogy borzalmasan bonyolult. Néha egyszerűen csak ki kellene mondani ami a fejünkben van. No persze azt nem könnyű, mert a csodás agyunk az olyan sebességgel száguldozik a gondolatok sztrádáján, hogy azt a legmenőbb trafipax sem tudná bemérni. De mi vagyunk a sofőrök, tehát a kormány a mi kezünkben van. Mi tudjuk irányítani a gondolatainkat és senki más. Mi tudjuk őket kivezetni a világba.

Ha azok közé tartozol akik megértették mit próbálok körberajzolni, akik megértették a homályos gondolataimat, amiket nem tudom sikerült-e leírnom, és tudod, hogy vannak bennragadt szavaid, akkor biztatni szeretnélek, hogy mond ki őket. Mert bármennyire hihetetlen, bármennyire is nem ismerlek és nem tudom az élethelyzeted, biztos vagyok benne, hogy nem lehet hosszútávú baj abból, ha kimondod. Lehet, hogy valakinek fájni fog, de végre meg tudja, megemészti, és neki is jobb lesz nem csak neked. Lehet, hogy rácsodálkozol, hogy igazából már tudták, csak arra vártak, hogy te mond. Lehet, hogy borzasztó örömet okozol és megváltozik az élet tőle. Lehet, hogy nem történik semmi.

A bennragadt szavak nem bentre valók. Engedd ki őket!