“Egy villanyoszloppal tovább” Interjú Elek Dóri ultrafutóval

Budapest és Miskolc között 179 km van, ami autópályán is nagyjából 1,5 óra utazás. Ezzel az adattal tudom nagyjából felfogni azt, hogy mennyit is futott Elek Dóri barátnőm.

Dóri a 24 órás utlrafutó VB magyar válogatott csapat tagja, és  “Miskolcról elfutott Budapestig és tovább”, ha az én kis egyszerű mércémet vesszük. 215,9 km-t futott idén Belfastban a világbajnokságon. Ő úgy tesz, mintha ez igazán nem lenne nagy dolog, mintha ez természetes lenne. De szólok Dóri! Nagyszerű vagy, és ez fantasztikus teljesítmény!!

Hihetetlenül büszke vagyok rá! Én 15 éves voltam, ő pedig 12 (ha jól számolom, de inkább nem számolom :) ) mikor megismertük egymást a diákszínjátszón, ami annyi mindent adott nekünk. Többek között a barátságunkat. Végül is, ha nagyon meg akarom csavarni a történetet, még a férjemet is, hiszen Dóri által ismertem meg. Azt mondta egy szép napon: “Én ismerek valakit, aki neked való”. És igaza lett.

Na de ne kanyarodjunk el ennyire, hiszen nem is én szeretnék nektek Dóriról mesélni, hanem azt szeretném, ha Ő mesélne magáról és a futásról.

Dóri? :)

Miskolcon születtem 26 éve, de már 5 éve Budapesten élek a párommal. Van két és fél diplomám, és szabadúszó újságíróként dolgozom több online magazinnál. Az írás mindig is nagy álmom volt, de azt gondoltam, magasabb kvalifikáció kell hozzá, mint az eleve adott szellemi képességeim (bizonyára ezért halmozom a diplomákat).

És nem mellesleg ultrafutó is vagy. Hogy emlékszel vissza a kezdetekre, az első futásélményedre?

Nagyon sok emlékem van a “kezdeti” időszakból, de például a legelsőről nem igazán van. Kicsiként sokat úsztam, triviális volt, hogy úszni menjek az egyetem alatt is. De az egyetemi diákkal csak heti 2x mehettem el az usziba, kedden és csütörtökön, a magyar szak első éve pedig nem volt egy agysebészet, kellett még valami, ami lefáraszt (mivel bulizni se pénzem, se társaságom nem volt minden napra). Nagyon sokat futottam a Duna mellett, erről van sok emlékem és arról, amikor teljesen rákattantam a dologra. Emlékszem, hogy az egyik kedvenc előadásomon ültem, de azon gondolkodtam, hogy ha csak 20 perccel hamarabb végeznék, elmehetnék futni egy fél órát. Kicsit “ráfüggtem” a futásra.

Meg tudod mondani, hogy mi ennek a függésnek az oka?

A függőségre való hajlamnak van egy genetikailag determinált mivolta. Ez alatt azt értem, hogy egyes emberek hajlamosabbak függővé válni, míg mások kevésbé, ami persze senkit nem ment föl a saját döntései alól. Én függésre hajlamos alkat vagyok. Volt olyan, hogy az olvasáshoz ragaszkodtam (heti 1 könyvet minimum el kellett olvasnom), míg máskor takarítottam. A saját magam által felállított szabályrendszerben szeretek megfelelni az elvárásaimnak.  Ezen felül persze jól is éreztem magam futás közben, egyre többet tudtam futni, ez pedig folyamatosan doppingolt. Objektív visszajelzést adott az, hogy tegnap még csak a következő fáig tudtam futni, ma pedig már még egy villanyoszloppal tovább mentem.

Hogyan lett a következő villanyoszlopból az évek alatt több mint 200 km, azaz ultrafutás? Egyáltalán pontosan mit is nevezünk ultrafutásnak?

Hivatalosan minden ultratávnak minősül, ami a maraton mágikus 42,195 km-én felül van. Vannak távban és időben mért versenyszámok: 50 és 100 km, 6-12-24 óra. A távban mértnél ugyanaz a helyzet, ami egy városi futóversenynél: aki gyorsabban célba ér, az nyer. Viszont az időben megadottaknál egy adott körpályán (1-2 km hosszú szokott lenni) futunk folyamatosan, aki pedig adott időn belül a legtöbb kört teljesíti, az lesz elől.

2011 szeptemberében amikor elkezdtem futni, Lubics Szilvi éppen megnyerte az első Spartathlon futóversenyét, és ő lett “a háromgyerekes anyuka, aki a 246 km-es görög ultraversenyen első lett”. Nagyon sok interjú és riport készült vele, én pedig szinte mindent elolvastam róla. Mesélt arról, hogy milyen nehéz 180 km után haladni, mindene fáj az embernek és annyira fáradt volt, hogy elaludt futás közben. Én meg azt gondoltam: milyen király, nekem ez kell. 2012 márciusában lefutottam életem első félmaratonját és teljes bizonyossággal jelentettem ki, hogy “én ultrafutó leszek”. Megismerkedtem a párommal, aki már akkor ultrás volt, és azt mondta, próbáljam ki magam egy 6 órás versenyen. Augusztusban elmentem és Balatonalmádiban teljesítettem az első 6 órás futásomat, ahol 57 km-t sikerült lefutni. Persze badarság volt, mert akár le is sérülhettem volna, de szerencsére úgy tűnik, genetikailag is jó adottságaim vannak a hosszú futáshoz. Ilyen hirtelen nem szabad emelni a megtett kilométerek számát, főleg nem ekkorát ugrani a félmaratonról a 6 órásra. Sok olyan ismerősöm van, akik hiába szeretnének hosszabbakat futni, sajnos belesérülnek, a testük jelez, mert nem bírja a terhelést. Nem vagyunk egyformák, de ez nem is baj, sőt!

Neked van olyan élményed, amire úgy tekintesz mit kudarc? Egy-egy ilyen után hogyan lehet továbbmenni?

Kudarcok mindig vannak, de néha bele kell állni a pofonba, hogy a lendülete tovább vigyen. Miután rátaláltam a 24 órás futásra és úgy gondolom, hogy megtaláltam a nekem való versenyszámot, nagyon akartam bizonyítani. Idén februárban elmentem Athénba egy 24 órás versenyre, ahol az utolsó 6 órát fejben teljesen elengedve végiggyalogoltam. Brutálisan nehéz volt, mert nagyon nehezen telt az idő, annyira vártam az egésznek a végét, mint még soha. 180 km-t kukáztam össze és semmi jó érzést nem adott. A feszültség, amit magamra pakoltam, teljesen összenyomott. Meg kellett tanulnom a futást újra megszeretni.

Veszélyes, amikor csak az motivál, hogy “lesz egy verseny, amiért meg kell tennem mindent”, mert folyamatosan egyre nagyobb elvárást helyez az ember a saját vállára. Megpróbáltam újra jól érezni magam futás közben, csökkentettem a hétvégi hosszú futásokon, viszont kiegészítőként erősítő edzéseket iktattam be. Nem tudtam, hogy az új módszer mire lesz jó, de élveztem.

Mit tartasz a legnagyobb sikerednek? Mi az, amire igazán büszke vagy?

Hú, nehéz egy dolgot kiemelni, mert nagyon sok szuper élményem van a futásból. Szeretem, hogy ez egy közösség, futás közben idegen emberek mosolyognak egymásra az utcán, biztatják egymást. A legjobb, amikor elindulsz futni és valahogy más emberként térsz haza. Ez nem nagy változás, de mégis más gondolatok, érzések és érzelmek lesznek rajtad úrrá. Egy 24 órás alatt meg annyi élmény ér (jó és rossz), hogy minden letisztul, a pálya és a veled együtt futók szinte csapattá kovácsolódnak. Tudom, hogy a másik is éppen 8-10-16 órája van a pályán.

Ha pedig adatokat kell mondani, akkor büszke vagyok arra, hogy háromszor is megnyertük a Ultrabalaton páros versenyét ( egyszer Makai Vikivel és kétszer Szabó Nórival). És büszke vagyok arra is, hogy idén ledöntöttem egy bennem lévő nagy gátat, 12 órán 120 km felett teljesítettem, na meg persze ez a 24 órás 215,9 km se olyan rossz.  De nekem nagyobb büszkeség, hogy nem álltam meg gyalogolni a két verseny alatt (12 és 24 órán idén először), hanem végig futottam. Megálltam pisilni és enni, de nem volt olyan, hogy “hú, most sétálok egy kicsit”, mert nem engedtem magamnak, a saját testemet le tudtam boxolni az akaratommal. Szerintem ehhez kellett a görögországi verseny, mert ott megtapasztaltam, hogy milyen borzalmas 6 órán keresztül gyalogolni (18 óra futás után). Eleinte azt hiszed, hogy milyen jó lesz sétálni és tényleg jó, de 20 perc után az is rettenetes lesz, aztán már a séta is alig megy. És minden ugyanolyan rossz futva és sétálva, akkor meg miért ne futnék?

Hogy zajlanak az átlagos hétköznapi edzések?

Köszönöm jól!  :)  Hétfőn nincs futásom, két erősítő edzésre megyek (TRX és funkcionális köredzés), kedden csapatedzésünk van, amit az edzőm, Márton Attila tart, ilyenkor résztávos futást végzünk (0,5- 1 km gyors futás). Szerdán laza 10-12 km benne pár repülővel, este erősítő edzés és nyújtás, csütörtökön egy hosszabb tempó futás (5-10-15 km tempós futás), pénteken 8-10 km nagyon laza futás, utána itthon erősítek egy keveset. Szombaton hosszú futásom van, amit általában a hegyen végzek, hogy legyen benne szintemelkedés is, ami sokat fejleszt, vasárnap pedig 15-20 km laza átmozgató futás.

Huh, ez nem semmi! Mit tudnál tanácsolni annak, aki szeretne ugyan futni, de az edzéstervednek még az elolvasásától is elfáradt?

Azt, hogy találja meg, mi okoz neki örömet a futásban. Menjen ki és induljon el szép lassan, töltsön kint 20 percet, ez legyen a cél, sétáljon és kocogjon néha bele. Aztán pár nap múlva megint menjen el, megint sétálva és bele-bele kocogva. Aztán újra és újra, a kocogások egyre gyorsabbak és sűrűbbek lesznek, a végén meg már majd bele sem kell sétálni. Ja, és persze azt, hogy élje meg a sikerélményt! Nagyon sokan mondják, hogy “jaj, de én csak most kezdem, lassú vagyok, elfáradok”, én inkább arra biztatnék mindenkit, hogy legyen büszke arra, hogy mozog! Nem biztos, hogy a futás lesz az ő sportja, de megpróbálta, ami már önmagában hatalmas dolog. Az elért eredményekre (az is hatalmas eredmény, hogy ma már 1 villanyoszloppal tovább bírtad a futást!) pedig legyen mindenki büszke, élje meg sikerélménynek és ne szabadkozzon!

Persze nagyon sok edzésterv is van fent éppen teljesen kezdő futók számára. Sajnos sok az elhibázott köztük, de bátran merem ajánlani például a Futásról Nőknek Magazin edzéstervét.

Mivel tudom, hogy többször is írtál már a futásról, szeretném, ha megosztanád velünk néhány kedvencedet!

Ezek a saját gondolataim artikulációi:

Te is futó vagy, ha…

Merj mackónadrágban futni

Ma hagyd otthon a fülhallgatót

Ha pedig általam készített interjúkat nézünk, akkor:

8 órás munka mellett jutott ki az olimpiára Gábor

„Hozzászoktam az anyasághoz, a lányom pedig a futásomhoz” Makai Viktória,  hétszeres magyar bajnok ultrafutó, miközben két kisgyerek anyukája is.

és nagyon megtisztelő volt a magyar Runner’s Worldbe megírni az olimpiai szám idején az interjúkat.

Én pedig mindenképpen ajánlom Nektek az élménybeszámoló írását is, amit a második 24 órás futása után írt.

Nagyon szépen köszönöm Dórinak, hogy válaszolt a kérdéseimre. Azt gondolom, hogy izgalmas dolog kicsit belelátni a futásnak eme extrém vonalába, és nem mellesleg inspiráló is! Nem kell feltétlenül hosszú kilométereket futni, ha ezt a sportot választjuk. Elég ha csak egy villanyoszloppal tovább jutunk. :)

 

 

Képek: Lesi Tamás /Jakab Attila

Szólj hozzá!