Feminizmus vagy emberi jog?

Nem vidám téma következik, és egyáltalán nem tesz boldoggá, sőt szomorú és elkeserítő, de talán még ezek a szavak is kevesek. Azonban már régóta foglalkoztat a téma és eljött az utolsó csepp is a pohárban… és ezzel a cseppel együtt úgy tűnik ki is csordult.

Sajnos nem lehetek olyan naiv, hogy azt higgyem azzal, hogy ezt megírom változni fog a világ. Pedig milyen jó lenne, ha csak ennyi kellene hozzá. De lehetek annyira naiv, hogy elhiggyem azt, hogy azzal, hogy írok róla, eljutok legalább egy emberhez, aki még nem gondolkozott el a témán, vagy akinek mondok valami fontosat, akkor már tettem egy aprócska lépést, hogy változzon valami a világban.

Kezdem az utolsó cseppel. Nem szoktam reklámozni, mivel előítéletesek az emberek ezzel kapcsolatban (is), de szívesen követem a nevesebb szépségversenyeket. Egyszer majd mesélek a versenyek meglepően intelligens oldaláról is, de nem most. Tehát mivel követem a versenyeket ezért egy borzasztó hír is eljutott hozzám a múlthéten. Miss World Hondurast és a nővérét meggyilkolták. Mint tudjuk, fenntartásokkal kell kezelni a sajtóban megjelenteket, de állítólag azért lőtte le a nővérének a barátja őket, mert a lány egy másik férfival táncolt.

Számomra Európa közepén élve szinte felfoghatatlan az ilyesmi. És bár ez is borzasztó, nem is ez a legszörnyűbb, hanem az, hogy hány meg hány ilyen és sokban hasonló, eset létezik a világban. Hány meg hány nő válik áldozattá és hány meg hány eset van, ami nem is kap nyilvánosságot?!  Nem kap nyilvánosságot, mert nem ismertek azok, akikkel megtörténik.

Nem tudom ezt nem összekapcsolni azzal a gondolatfoszlánnyal, ami már régóta nem hagy nyugodni. Hogy mennyire nehéz és elnyomott helyzetben élnek a nők világunk egyes részein. De nem is kell Dél-Amerikába menni hozzá, mert sokan itthon is szenvednek. Nem tudok csak úgy elmenni amellett, hogy mennyi erőszaknak vannak kitéve és mennyi szenvedésnek. Hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy olyan környezetben élhetek, ahol a körülöttem lévő védőburkon csak a gondolataimmal megyek át. Valamint nem tudok elvonatkoztatni attól sem, ami már elég ideje foglalkoztat, de valahogy nem találtam a szavakat hozzá, és most is csak keresem…

A női egyenjogúság. Rengeteg véleményt, és írást olvastam el, sokkal egyetértettem sokkal nem. Felháborodtam, elkeseredtem és volt, hogy örültem, hogy van, aki így látja. Álszent lennék, ha azt mondanám, hogy mennyire súlyosan érint engem ez a probléma. Mert engem maximum csak éppen hogy meglegyint, de igazából –ahol országunkban a legjobban érzékelhető ez – a munkaerőpiacon is csak alig-alig érzem emiatt hátrányos helyzetben magam. De kisebbségbe tartozom ezzel, és még nagyon fiatal is vagyok ahhoz, hogy ezt komolyabban megtapasztaljam. Szerencsére. Rengetek hála van emiatt a szívemben a környezetem, és Isten felé. Nem is szeretném megtapasztalni. Szeretnék olyan világban élni, és a gyermekemet “világra hozni”, ahol a világ szó belőle egy olyan helyet jelent, ahol teljes mértékben ugyanolyan biztonságban van egy férfi mint egy nő. Ahol nem kell nőként lehajtott fejjel sétálni semmi miatt. Ahol ha férfiasnak titulált szakmát szeretne választani nem ítélik el. Ahol a tudása és nem a neme alapján ítélik meg az embert (!) a munkaerőpiacon. Ahol játszhat távirányítós kisautóval a kislányom, ha az tetszik neki, és nem néz rá ezért senki furcsán – vagy rám, hogy engedem- , ahol a nőgyógyász a nőért van és nem a pénzért, és még folytathatnám. SZERETNÉM EZT!!!

Elkerülhetetlen az is, hogy ne hozzam szóba azt a sokat hangoztatott frázist, miszerint a nőnek otthon van a helye, szüljön gyermeket, főzzön, takarítson, hozzon létre egy otthont. Az az igazság, hogy bárcsak olyan társadalomban élnénk, ahol bátran dönthetnék úgy, hogy ezt szeretném csinálni, és bátran dönthetnék úgy, hogy szeretnék emellett valami mást is csinálni, vagy szeretnék csak a karrieremmel foglalkozni. Azonban akárhogy dönt a nő, valaki, valahol, valahogyan elítéli, lenézi, ellehetetleníti. És ez csak a mi nyugati társadalmunk… elképzelni sem tudom milyen borzasztó lehet Afrikában, Dél-Amerikában, vagy más olyan országokban, ahol a nőkben még csak fel sem merülhet, hogy bármiről döntsenek, nem hogy az, hogy bántatlanul éljenek…

Hondurasban egyébként, ahogy utána olvastam felfoghatatlan mértékű a gyilkosságok száma. „Minden 87 percben életét veszti egy ember lőfegyvertől a közép-amerikai Hondurasban”( itt olvashatsz róla bővebben). Fel tudjuk ezt mi fogni!? Nem hiszem – legalábbis jobb ha nem. És itt már nem csak a női jogokról van szó, hanem az emberi jogokról is.

Emma Watson nem is olyan régen beszédet mondott az ENSZ női nagyköveteként. Itt meg tudjátok nézni, magyar felirattal. Nagyon sok mindenben egyetértek vele, sőt egyetlen félmondatát kivéve, minden mondatával. Az a félmondat úgy hangzik, hogy „a saját döntéseimet hozzam meg a saját testemmel kapcsolatban”. Mert igazából sokkal jobb nekem, ha a testemmel kapcsolatban Isten dönt, mert ha én döntök, annak kivétel nélkül csak negatív következményei lehetnek. Kérlek titeket értsetek jól. De minden más szavával egyetértek, és remeknek tartom azt, hogy megszólalt a témában, mert nagyon nehéz jól megszólalni ebben a témában. Szerintem neki sikerült.

Szűk itt a hely, és őszintén szólva szűk a szókincsem is arra, hogy leírjam mindazt amit erről le kellene írjak és tudom, hogy most is éppen csak hogy érintettem itt a problémákat. Tudom, hogy vannak akik nem értetek egyet velem, de szerencsére hozzá lehet szólni, így szívesen veszem a véleményeket, akkor is ha különbözik.

Szerencsére azonban – merem hinni – nem szűk a hely a szívemben. Gyönyörűnek és csodálatosnak találom azt a harmóniát, amit Isten létrehozott a női és a férfi lét egyensúlyával. Csodálatos a férfi jelleme és csodálatos a nő jelleme. Fantasztikus az a különbözőség, ami egyszerre ennyire kiegészíti egymást. Ez a harmónia azonban csak akkor lehet csodálatos, ha tisztelet van egymás iránt. A férfi tiszteli a nőt és a nő tiszteli a férfit. Egy kedves kép számomra, ahogyan párok esetében a férfi mellkasára borul a nő, és jelen van minden szeretet ami csak lehetséges egymás iránt. Mondhatná valaki, hogy „de hát ez is alárendelt pozíció”, de nem így van. Amikor hozzábújhatok így a férjemhez, érzem, hogy nem így van.