Ha nincs rendben a lélek, szólalj meg

ha nincs rendben a lélek

Van, hogy megakad a lemez. Nem tudok átlépni egy témán, de akárhogy fogok bele, nem tudom elég jól megírni. Másról  írni ilyenkor nehezen tudok, hiába lenne ezer meg egy ötletem. Most pedig egy igazán recsegős és disszonáns résznél akadt meg a lemezem, amit nem szeretek hallgatni. Így jól, vagy nem jól, de meg kell írnom. Magamért is.

Most kicsit azt kívánom, bár inkább anonim blogot írnék, mert könnyebben tudnék fogalmazni, és nem kellene átgondolnom, hogy melyik szerettemre hozom a frászt, ha arról írok milyen sötét gondolatok kergették egymást a fejemben az elmúlt hónapban. Szeretném, ha nem aggódna azonban értem senki, mert rendben vagyok. Tényleg jól vagyok, élvezem a napsütést, boldog vagyok a virágoknak, szeretek otthon lenni, jó érzés a családdal vagy a barátokkal tölteni az időt, odáig vagyok a virágzó természetért, és alig várom, hogy megint futni menjek, és szeretem a munkahelyemet is. Szóval jól vagyok, csak nem tudok csendben lenni. Rendbe tudtam tenni magam, mert szerencsés és áldott életem van. De azt érzem, hogy KELL írnom erről, mert ez a legjelentősebb eszköz a kezemben, amivel talán tehetek másokért.

 

Általában itt a blogon – néhány ritka esettől eltekintve – megszokhattátok tőlem, hogy pozitív vagyok, és az apróságokat is hatalmas örömmel tudom megélni.
Néhány hete viszont teljesen elvesztettem önmagam. Hidegen hagyott a napsütés, nem dobott fel, hogy csiripelnek a madarak, és a kellemes és vidám történések is csak addig töltöttek fel, amíg éppen tartottak, és megéltem őket.

Pedig semmi, de semmi okom nem volt a panaszra. Legalábbis semmi, amit láttam volna.

 

Megmutatom egyes (megoszthatónak talált) részleteit annak, ami akkor járt a fejemben. Bár nem azért írtam, hogy ide kerüljön, inkább mintegy “öngyógyításként”, mégis most itt köt ki… talán jó helyen.

 

“Fogalmam sincs. Ez a válaszom a kérdésemre, amelyet néhány hete teszek fel magamnak. Fogalmam sincs. Azt érzem, hogy szomorú vagyok, hogy fáj a lelkem, hogy amikor nevetek meglepődök, mert olyan idegenül hat. Azt hiszem drámázok csak, és ez sem segít, mert milyen jogon van nekem rossz kedvem? Nincs jogom hozzá. Hiszen tényleg minden rendben van az életemben. Apróságoktól eltekintve… …Azok a dolgok, amik máskor feltöltenek izgatott várakozással, most közömbösen hatnak rám. Ha valamit tenni kell, úgy érzem mintha meg sem akarnának mozdulni a tagjaim.  …  A szívembe a jelentéktelenség érzése úgy beköltözött, mint egy rossz albérlő, aki nem fizet, de lelakja a lakást….Szédülök. Voltam már lent, de máskor mindig tudtam a kérdésre a választ. Mi bajom?”

 

Nem ismeretlen számomra a lelki hullámvölgy, hiszen emberből vagyok, és mint olyan: Élek. Tehát vannak nehezebb időszakok ebben az “élésben”… ez most mégis azért volt nagyon rossz, mert egyszerűen nem tudtam rábukkanni az okára, és ez még jobban emésztett, mert nem találtam a problémát aminek megoldásával elmúlhatna.

 

A környezetem ebből maximum rezgéseket vehetett észre, (kivéve a férjem, akinek végtelen türelme és szeretete irántam leírhatatlan) bár nem mindig sikerült a “jól vagyok álarcot” felvenni. De mégis mit mondhattam volna arra a kérdésre, hogy “hogy vagy? valami baj van”, ha egyszer a “nem jól” indokát nem tudtam? Pedig nagyon jó lett volna beszélni róla… csak azt nem tudtam mit mondhatnék. Megpróbáltam belekezdeni, de nevetségesnek tűnt, így inkább annyiban hagytam. És csak egyre mélyebb lett, egészen addig, amíg végre meg nem szólaltam.

 

Abban biztos vagyok, hogy nem egyedüli eset ami velem történt. Abban is biztos vagyok (most már, “tiszta fejjel”), hogy végül is normális vagyok. Annak ellenére, hogy bármikor könnyen elsírtam magam, meg annak ellenére, hogy úgy éreztem nem igazán vagyok lényeges, és annak ellenére is, hogy néha legbelül csak toporzékoltam tehetetlenségemben. Normális, hogy néha különösebb – tudatos – ok nélkül úgy érezzük, hogy az Élet, nem is igazán élet, csak létezés. Az viszont nem normális, ha nem beszélünk róla, csak őrlődünk magunkban, “álarccal” a lelkünk előtt.

 

Én szerencsés vagyok, mert mellettem rengeteg ember van, akik szeretnek, és mert csodás családom és barátaim vannak. Akikről az elmém – ami ilyen állapotban is működik, ellensúlyozva a lelkemben dúló viharokat – pontosan tudta, hogy szeretnek, ezért sejteni véltem, hogy nem lehetek lényegtelen. Végtelen vitákat folytatott az elmém a lelkemmel…fárasztó vitákat.  De mi van akkor, ha valaki mellett kevesebben vannak, ezért az elméjének a hangja csak halkabban tudja kifejteni a véleményét? El sem tudom képzelni…vagyis de, de nem szeretném … ezért (is) érzem fontosnak, hogy írjak róla, még ha abszolút szakszerűtlen is a dolog, vagy ha nem is találom a jó szavakat.

 

Jogunk van rossz hangulatban lenni, akkor is, ha mindenki más számára “tökéletes” az életünk. Mert abban a tökéletességben mi éljük meg a közel sem olyan tökéletes dolgokat, amiket mások nem láthatnak… és amiket néha mi sem látunk, csak érezzük, hogy valami nincs rendben. Nem szabad tetézni a dolgokat azzal, hogy még mi is magunkat hibáztatjuk, amiért nem vagyunk jól, “pedig lehetnénk”.  A szomorúságnak mindig oka van. Mindig. Akkor is, ha mi nem tudjuk mi az. És egyetlen módja van annak, hogy rájöjjünk, hogy mi a baj. Ha elkezdünk beszélni róla. Akár azzal is kezdhetjük, hogy “bajom van, de nem tudom, hogy mi”. A többi valahogyan jönni fog magától… ha az első fülek akikhez fordultunk azzal fogadnak, hogy “ugyan, ne légy bolond, tökéletes életed van, mégis mi bajod lehetne”, akkor más füleket kell keresni. Valakinél ott lesz a megoldás. Egy szóban, egy ölelésben, egy mondatban. Valakinél ott van!

 

Hogy nekem végül mi segített ezekben a végtelennek tűnő hetekben, és hogyan lettem végre jobban? Csak röviden:

 

  • Elkezdtem beszélni arról, hogy valami nincs rendben velem, végül pedig mire már 3-4 emberrel beszéltem fény derült arra is, hogy mit nem vettem észre, mit próbáltam elfojtani, mi volt a baj. Így elkezdhettem dolgozni azon, hogy tehessek ellene, de legalábbis elfogadjam.
  • Megértettem, hogy senkinek az engedélye nem kell ahhoz, hogy “jogosnak” érezzem, hogy bánatos legyek, ezáltal pedig felszabadultam egy önmagam által generált teher alól.
  • Tudatosan kerestem azokat a dolgokat, amikről tudtam, hogy egyébként örömet okoznak, és elmeséltem magamnak, hogy mit szeretek bennük annyira. –  Példának okáért elmentem és szedtem egy csokor ibolyát. Nevetséges apróságnak tűnik, de számomra abszolút nem volt az.
  • (Jobban) Istenhez fordultam, mert rá kellett jönnöm, hogy kicsit elhanyagoltam a vele való kapcsolatom. Márpedig ez nagyon hiányzott ahhoz, hogy önmagam legyek.

 

Fontosnak tartom leírni, hogy lehetnek súlyosabb esetek. Azokról (szerencsére) semmit sem tudok, de a depresszió nem játék. Soha nem “ciki” szakszerű segítséget kérni, így ha azt érzed végtelen, hónapokon át tartó “rossz passzban” vagy, és nem tudod mi segíthetne, akkor kérj segítséget!

 

Vigyázzunk a lelkünkre, mert nem véletlenül fáj, és a mi felelősségünk, hogy jól legyen. Csak mi tehetünk érte. Legalábbis az első lépéseket nekünk kell megtenni. Megszólalni csak mi tudunk.

8 hozzászólás ehhez: “Ha nincs rendben a lélek, szólalj meg

  1. Az a legrosszabb, amikor nem tudod miért tör rád a szomorúság és a nihill. Legalább lenne mire fogni. Ilyenkor én is mindig bűntudatot érzek, hogy de ha minden rendben van akkor szabad nekem búslakodnom? De ha ezt el tudom engedni és kicsit “megélem” a hullámvölgyet (ha kell depis zenéket hallgatok és sírok, vagy pont valami vidám semmiséggel terelem el a gondolataim), akkor könnyebben túlélem. Persze biztos ilyenkor is van valami a háttérben, de nem kell mindig kutatni az okot.

    • Szerintem ha csak néhány nap talán valóban nem kell keresni az okát… De ha hetek, szerintem érdemes utánajárni, mert a lélek bánata a testet is megbetegíti.
      Viszont az elfogadás, ahogy írod tényleg nagyon fontos!

  2. Örülök, hogy jobban vagy és sikerült helyrejönnöd! :)

    Én is ezt éltem át, majdnem szóról szóra pontosan, amit leírtál, csak heteken keresztül. Tudtam, hogy depressziós vagyok és tudtam, hogy azért, mert túlhajtottam magam és másoknak akartam megfelelni.
    Ami végleg átlökött a holtponton és segített elindulni a felépülés felé az az volt, amikor a pszichológus kimondta, hogy valóban depressziós vagyok.
    Azóta mintha elvágták volna. Felszabadultam és megfogadtam, hogy nem foglalkozom többet mások véleményével, csak az egészséges és szükséges szinten. Emellett nem vagyok hajlandó túlhajtani magam senki kedvéért. :) :D

    • Örülök, hogy te is jobban vagy! Gondolkoztam én is sokat vajon ez-e a depresszió… Vegül inkabb nem akartam megfogalmazni, hogy mi.
      Na igen, a megfelelési kényszer… Az az Én ellenségem is. Arról is tervezek írni majd.
      Kitartást és álhatotosságot kívánok neked!

  3. Nekem is ismerős, amiről írsz. Én legszívesebben elhessegetném, nem foglalkoznék vele, utálom, amikor szomorú vagyok, de nem tudom, mi a bajom. De tudom, hogy nem lehet, kezdeni kell vele valamit.. A beszélgetés, akár szóban , akár írásban, tényleg jót tesz! Jó, hogy megírtad ezt a cikket és örülök, hogy már jól vagy. ;)

    • Szia! Nagyon szépen köszönöm!! Ígérem hamarosan továbbadom! Igazán kedves tőled!!

  4. Ha nálunk nincs rendben valami, akkor lakberendezek vagy kézműveskedek és akkor elmélyülten találok rá dolgokra, vagy kijönnek a dolgok maguktól, de közben lehet gondolkozni és beszélni :)

Szólj hozzá!