Könyvajánló vagyvalamiolyasmi

konyvek

Ha egy barátság frissen és ropogósan legördül a lélekfutószalagról, az nagyon nagyon jó tud lenni. Izgalmas felfedezni a közös érdeklődéseket, “belemerülni” az életébe…megismerni. Most nekem is van egy új barátnőm. Előtte inkább csak jó ismerősök voltunk. Az ő művészete formálta meg két éve a menyasszonyi ruhámat, aztán valahogy kicsit a csodavilágában ragadtam. Mivel saját szalonja van, ezért nagyon fontos  – bár nem hivatalos – része a munkájának az emberismeret, és többször láttam már munka közben. Tényleg könnyen megérzi milyen is a menyasszony akivel éppen dolga van.

Nemrég mégis azt mondta nekem, hogy akármennyire is szeretne, nem tud besorolni az általa eddig jó működő sablonrendszer egyetlen csoportjába sem. Nem tud kiismerni. Megjegyzem, nincs is velem könnyű dolga, mert ismertségünk nagyobb részében inkább “Modellpofival” találkozott, s csak mostanában tölt időt néha “Hétköznapival”. Modellpofi a fotózásokon jelenlévő önmagam, aki sokszor egészen másként képes viselkedni mint a hétköznapokban. Nem jobb vagy rosszabb, csak kicsit más, mivel a közeg ami olyankor körülveszi, körülvesz, az is más. Nincs személyiségzavarom – vagy legalábbis nincs róla papírom, de szerintem tényleg nincs, akárhogyan is úgy tűnik fenti soraimból – egyszerűen csak olyan vagyok mint Mindenki Más: összetett.

Ebből az összetettségből adódóan az, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy megértsük önmagunkat az egyik legnagyobb kihívása az életünknek. Egyébként elmélkedtem már erről egyszer, a Kocka kérdés című bejegyzésemben, és ott is arra jutottam, hogy nem fogjunk soha igazán megismerni magunkat – talán csak egy másik világban. Viszont attól, hogy nem kapunk teljes képet, attól még érdemes megtenni az utat ami önmagunk megismerésével van kikövezve, mert így leszünk még összetettebbek és ezáltal kicsit boldogabbak is. Legalábbis szerintem.

Két könyvről szeretnék mesélni, amik pontosan erről az útról szólnak. Igyekszem nem többet elárulni a cselekményszálakból mint amennyit a fülszövegeken is el tudtok olvasni, mert én magam még azokat sem szeretem elolvasni… általában a borítóból és a fülszöveg első mondatából döntök, hogy érdekel-e, annak érdekében, hogy a könyv minden fordulata meglephessen. Szándékomban áll most úgy írni, hogy érthetőek legyenek a könyvvel kapcsolatos élményeim, de ne áruljak el sokat… hogy sikerül-e, annak bírái már ti lesztek.

John Green: Papírvárosok

Valószínűleg többen olvastátok, vagy láttátok a filmet, de ha mégsem: A történet igazán egyszerű, vagy ha nem is egyszerű, de nem éreztem semmilyen magasságot vagy mélységet benne. A furcsa és népszerű és excentrikus – ahogy a borítón fogalmaznak –  Margo Roth Spiegelmannak nagy rajongója a főhősünk, Quentin. A lány tudomást sem vesz róla – legalábbis látszólag – míg be nem vonja személyes kis bosszúhadjáratába… hogy aztán eltűnjön másnap, mint a kámfor… vagyis mint Margo. Főhősünk, a gimnáziumi ranglétra aljáról, pedig elkezd nyomozni, hogy megtalálja. Igazából tiniregény, de a 27 évnyi Földön tartózkodás sem akadályozott meg abba, hogy élvezzem.

A könyvből amit igazán kiemelnék, az az a gondolatsor, hogy ahhoz, hogy megismerjünk valaki mást, kicsit azzá a valaki mássá kell változni. Vagy nem, mert az lehetetlen. Viszont közben megismerhetjük magunkat, és ha igazán jól csináljuk közben fejlődik a jellemünk, leküzdünk néhány gátlást és olyan élményekben lesz részünk amire nem is számítottunk.

Szerintem megismerni a körülöttünk élő embereket, miközben szintén lehetetlen küldetés, aközben az egyik legnagyszerűbb lehetősége is életünknek. Érdekelnek az emberek, a lelki világuk, az életük, a miértjeik. Szeretek “kívülről” figyelmi másokat, néha még baráti közösségben is. Olyan békés érzés például amikor egy kisebb házibulin hallgatod a többieket, a nevetésüket, a mondataikat és figyeled őket, nézed a lelküket. Vagy a villamoson utazva figyeled ahogy a tinilány mesél a nagymamájának, ahogy a régóta barátnő nénik beszélgetnek, ahogy az aligférfi átkarolja a szerelmét, az alignő pedig boldoga néz fel rá… Miközben mások rezdüléseit hallgatjuk, a hangok tükrében önmagunkat is hallhatjuk. Ettől kevés csodálatosabb dolgot tudok mondani. Jó nem, tudok még egy jónéhányat. :) Például a hullócsillagbámulást, vagy a búzamező illatát, vagy a Férjem mosolyát, vagy az igazi elmerülést egy jó könyvben vagy…. szóval a sok csodás dolog közül az egyik a fent említett. A lényeghogyértitek ugye?!?

A könyvben viszont rábukkantam valamire, ami Margo karakterének a hibája, ami az író hibája, ami a könyv hibája… mert ha bánt a világ, vagy nem tetszik nem az elfutás a megoldás… Értem, különben mi lett volna a történettel? De csak remélni merem, hogy nem kezdik el Margo példáját követni az összezavarodott, megbántott fiatalok…

Összességében viszont tetszett a könyv, a tini lelkem kifejezetten izgalmasnak tartotta, a felnőtt lelkem pedig örömmel fedezett fel benne izgalmas, lélektani árnyalatokat.

Jah, még annyit Hozzáfűznék, hogy az egyik kedvenc mondatom – mivel valahogy én is mindig így Gondoltam, csak nem fogalmaztam meg ilyen klasszul: “Hiszek a nagybetűk véletlenszerű használatában. Merthogy az általános szabály olyan igazságtalanul mellőzi a mondat közepén található szavakat.”

Gayle Forman: Itt voltam

Nagyjából 2-3 hét telt el a két könyv olvasása között, és közben olvastam egy fantasztikus harmadikat is, viszont most, hogy az imént visszagondoltam a Papírvárosokra több párhuzamot vélek felfedezni benne, mint a bejegyzés megírásának kezdetekor gondoltam. A könyvet a legjobb barátnőmmel közösen vettük. /A jelenet a következő: sétálunk, ott egy könyvesbolt, és megállapítjuk, hogy mindketten be szeretnénk menni szétnézni, illetve, hogy jó, de Nem Veszünk Semmit. Aztán a nagy nézelődés közben állunk egymástól messze, egy-egy könyvet forgatva kezünkben, amit többször felveszünk és visszarakunk, tovább nézelődünk és..visszemegyünk. :) Majd megbeszéljük, hogy akkor ha már nem veszünk semmit, akkor vegyük meg mindkét könyvet, az árát meg felezzük el. Az egyiket ő viszi haza, a másikat én. Aztán cserélünk. Ilyen jól megy a nem veszünk semmit :). Így történt, hogy először vettünk közösen könyveket (James Frey: Toborzás  -Endgame 1. és Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…) és második alkalommal szintén nem tervezett vásárlás keretein belül került a kosarunkba, az Itt voltam, és az a bizonyos harmadik/ 

Először ő olvasta el, és elmondta, hogy többet várt volna tőle, kissé csalódott, hiszen csak úgy mint engem, Gayle Forman előzőleg olvasott regénye, a Ha maradnék, őt is lenyűgözte. Ezért vagy sem, de mindvégig volt bennem egy olyan érzés miközben olvastam, hogy nem tudom tetszik-e. Valami hiányzott. Közben pedig nem mernék egyértelműen negatívan nyilatkozni a könyvről, mert elfelejtettem ebédet főzni miatta a férjemnek és az öcsémnek… meg mert megígértem az öcsémnek, hogy megszárad a pólója mire indul, aztán mivel kiteregetni is elfelejtettem, indulása előtt fél órával vasalgattam a pólóját, hogy száradjon. Szégyelljem magam! :) (Egyébként meg nem szégyellem, mert megszáradt és mire már nagyon megéheztek ebédet is kaptak tőlem, és a könyvet is végigolvastam…szóval szupernő vagyok :D)

A történet lényege, hogy Cody legjobb barátnője Meg öngyilkos lesz. Cody pedig nem érti, és elkezd nyomozni, hogy mi történt és hogy hogyan történt és miért történt. És közben sokat utazik, megismer embereket és megpróbálja megérteni

Az egyik értékes része szerintem a könyvnek, amikor főhőseink nagyjából véletlenül részt vesznek egy Istentiszteleten, ahol a megbocsátásról van szó. Majdhogynem az egész prédikációt leírja az írónő, de nem is igazán a prédikáció tetszett, mert ezer jobbat hallottam már élőben. Az tetszett, hogy leírja, ahogy Cody rácsodálkozik, hogy hogyan lehet ennyire oda illő, ennyire aktuális maga a prédikáció és azt hiszi, a lelkész fia “beköpte” a lelkésznek… Az az igazság, hogy annyiszor átéltem már a pont akkor, pont ott, pont nekem szóló prédikáció csodáját, hogy el sem tudnám nektek mindet mesélni… de még így is minden alkalommal meglepődök. Nagyon tetszett, hogy mesél erről a csodáról Forman. Ott, akkor megbocsájtottam (ha már egyébként is arról szólt a rész (: ) minden hibáját a könyvnek.

A párhuzam a két könyv között?  Ami csak most lepett meg engem is, és most alatt értsétek konkrétan azokat a pillanatokat miközben nektek írtam.

Meg és Margó is népszerű lányok, mindenki csodálja őket, de valami csak nincs rendben velük, mert … eltűnnek. Cody és Quentin is csodálója a maga M.-jének és mindketten keresik az okokat, a miérteket, a hogyanokat. a hőseiket. És a nagy keresésben önmagukat találják meg.

Nem állítom, hogy egyik vagy másik könyv rosszabb, vagy jobb, vagy hogy ha egyiket olvastad akkor a másikat nem érdemes. Az Itt Voltam sokkal jobban koncentrál a depresszióra és teljesen más rétegeket (is) kapargat. A Papírvárosok sokkal jobban hatott rám érzelmileg. Az Itt Voltam sokkal több konkrét gondolatot fogalmaz meg. A Papírvárosok olvasása közben jó érzés volt felfedezni olyan gondoltatokat önmagamban, amelyekre talán az író sem gondolt…

Érdekes, hogy mindkét író nemrég vált sikeressé és mindkettőjüknek van egy HŰHA könyve (Csillagainkban a hiba és Ha maradnék).

Most így egymás mellé állítva a két könyvet, megállapíthatom, hogy mindkettőből hiányolok valamit, de nem tartom őket ettől rossz könyvnek… a hiány amit okoztak talán pontosan azért van, hogy a gondolatainkkal kitöltsük őket.

“Annyi út létezik. Sokféleképpen lehet élni, meghatározni, hogy egyénileg mit jelent számunkra az élet…. és miután ezt megértetted, miután eldöntötted, hogy nem hajolsz meg a mesterséges akadályok előtt, bármi lehetségessé válik, és az ember felszabadul.” /Itt voltam 135.oldal/

Szólj hozzá!