Mert másnak rosszabb…

worried-girl-413690_1280

Tudtátok, hogy egy bejegyzést elkezdeni a legnehezebb? Már a negyedik, vagy ötödik borzasztó mondatot töröltem vissza,  mert mind unalmasan hangzott. Talán mert amiről írni akarok az is unalmas.  Unalmas már, hogy mindenkinek probléma van az életében, hogy csak panaszkodni tudunk egymásnak, hogy mennyire rossz nekünk, és meg se halljuk a másik szavait, aki szintén azt bizonygatja nekünk, hogy neki milyen rossz.
Ez az emberiség egyik fele. A másik fele meghallgatja, és csak fejben teszi hozzá a saját baját, mert hát ehhez képest az ő baja mi! Minek mondjam el, minek osszam meg, mikor nekem sokkal jobb. Egyik sem jó “taktika”, de ezen nem fogunk tudni változtatni. Mások életében semmi esetre sem. A sajátunkéban? Nem tudom. Mi a helyes út? Nem tudom. Akkor mit tudok? Nem tudom.

Nem járok mostanság habos felhőkben. Sok minden történt az elmúlt időszakban, amit így-úgy kezeltem. Aztán egyik nagyon mély pontomon, amikor az új kertünk sötétjébe burkolózva próbáltam elbújni, talán saját magam elől, és győzködtem magam, hogy ugyan mit hisztizek, hiszen másokénál sokkal jobb életem van, visszapofáztam magamnak: Attól, hogy másnak rosszabb, az én bajom még az én bajom és nem másé.

És ekkor kicsit elindultam fölfelé a magamnak ásott gödörből. Hogy milyen problémákkal kell nekem szembenéznem? Nekem, aki 27 évesen ott tart, mint más 37 évesen se néha, hiszen boldog házasságban élek, van egy saját házunk, velem van a családom, okosnak és szépnek tartanak (no de szerénynek biztosan nem :) ), van munkám, amiben viszonylag sok a szabadságom, vannak barátaim, akikre számíthatók… milyen bajom lehet nekem??? Az eszem azt mondja semmi, fogjam be a szám, másnak ezerszer rosszabb. A lelkem mit mond? Hogy néhány hónapja életemben először találkoztam azzal, hogy a rák mennyire kegyetlen, amikor hirtelen elragadta a férjem édesapját és ezt nem tudom sehova sem tenni; hogy a házzal fele annyira sem haladunk mint szeretném, és ez részben az én hibám mert nem jól gazdálkodom az idővel; hogy félek attól, hogy olyan lassan lesz jobb a helyzet a ház ügyében, hogy a végén megutálom az egészet; hogy a pénz kifolyik a kezeim közül, mert úgy hiszem az élet rövid ahhoz, hogy mindent megtagadjunk magunktól, de közben állandóan felelősségre vonom magam, hogy ez-e a jó hozzáállás; a munkámban sokkal sikeresebb lehetnék, ha egy csöppnyivel több kreativitás kellene hozzá, így viszont sokszor unalmasnak tartom, ami kikészít; hogy tudom, hogy én kellene tegyek az ellen, hogy ne legyen minden reggel szenvedés, hogy felkeljek, de mégis minden reggel az, és emiatt utálom magam (tudom, hogy ez a legnevetségesebb bajom, de nem tudjátok elképzelni mennyi stresszt okoz ez nekem, és mennyire szélmalomharc ez önmagammal); és, hogy most is ahogy így leírom, egy-egy bajom olyan hülyeségnek hangzik, hogy kedvem lenne visszatörölni ezért képtelen vagyok tovább sorolni … csak azért nem törlöm vissza az eddigieket is, mert megígértem magamnak, hogy nem teszem. (Majdnem) Minden problémámra tudom a megoldást, vagyis, tudja az eszem a megoldást. Hogy kimászok-e belőle? Minden bizonnyal. Mert ilyen vagyok. Ilyen ki-be mászós.

Most el kellett ismernem, hogy  nem vagyok boldog, mert amíg azt mondogattam magamban, hogy másnak rosszabb, fogjam be, addig a lelkem nem állt át az öngyógyításra, csak befogta, és csöndes magányában zokogta el bánatát, süket fülekre találva. (Félreértések elkerülése érdekében írom, a férjem mindig mellettem áll és meghallgat, ha mondom, de van amikor a kívülről érkező segítség nem elég. Mindig kell, de soha nem elég.)

Nah szóval. Ami a picsogásomon túl van, ami meggyőzött, hogy írjak, az az, hogy fontosnak tartom, hátha valakit (és végre végérvényesen magamat is) meggyőzöm, hogy a probléma lekicsinylése nem megoldás. Ne hallgattasd el magadban azzal, hogy “de másnak rosszabb”… igen, lehet. És lehet, hogy segíteni is tudsz annak a másnak, és akkor tedd meg. Az viszont biztos, hogy csak tovább ront a helyzeten a lelkiismeret-furdalás amit amiatt érzel, mert panaszkodnál, pedig másnak rosszabb. Az a más nem te vagy, és a te problémád nem oldódik meg más bajától. A te problémád megoldása benned kezdődik. És ha minden reggel kudarccal mászol ki az ágyból, hogy ma sem sikerült felkelned úgy, ahogy előző nap eltervezted, akkor hinned kell abban, hogy talán holnap sikerül.

Én pedig elkezdtem kimászni a gödörből, mert Hinnem kell A Boldogságban.

 

22 hozzászólás ehhez: “Mert másnak rosszabb…

  1. Csak így tovább Réka! :-) Minden problémát meg kell oldani, le kell tisztázni magunkban, mert csak rosszabb lesz, ha nem foglalkozunk velük. A 28 évem során már tapasztaltam párszor…

    • Köszönöm!!! <3 Te bölcs öreg 28 évves :P :D
      De komolyan! Köszönöm!

  2. Olyan érdekes, ahogy megfogalmazod azt, amit mások (pl. én :)) terápia során tanulnak meg. Engem szakember kellett, hogy megtanítson arra, hogy szükséges a fájdalmat, csalódást, bánatot meg minden egyéb negatív dolgot először megélni, megérezni, hogy le kell bizony menni a gödör mélyére, ahhoz hogy utána kifele tudjak jönni. Annyira próbáltam pozitív lenni minden helyzetben, és addig mondtam, hogy de hát mi bajom van, másoknak sokkal nagyobb bajaik vannak, addig temettem el magamban ezeket a rossz érzéseket, fájdalmakat, amíg már majdnem késő volt. I learned it the hard way. Nem elkeseredni kell, de engedni kell, hogy fájjon, aztán utána jön a megtisztulás és az erő. :)

    • Sokat gondolkodtam a szavaidon … örömmel töltött el, hogy nem gondoltam ki hülyeséget. Örülök, hogy ott volt az a majdnem.Sok erőt kívánok Neked!

  3. “Másnak rosszabb”- ezzel valóban nem érdemes foglalkozni! És főleg nem így! Az amit elkezdtél, hogy neked milyen jó, azt erősítsd! Negatív szavak nélkül. Szinte egyetlen mondatodban sem hagyod ki ezeket, pedig lehetne másképp írni. A megfogalmazáson pedig sok múlik! Tudom, hogy tudod. És meg tudod csinálni és persze, hogy kimászol! Javaslat: Reggel képzeld el, mennyi jó dolog vár rád aznap, akkor alig várod majd, hogy kikelj az ágyból. Még egy: írd össze a kedvenc időtöltéseidet és minden nap valósíts meg legalább egyet közülük! Hajrá! ;)

  4. Szerintem sem jó ez a hozzáállás, miszerint másnak rosszabb. Más éhezik, más beteg, stb… Igenis néha muszáj panaszkodni, kiborulni, kiakadni, sírni egy nagyot. Vagy bármit amitől kicsit megkönnyebbül az ember. Ne érezd magad emiatt rosszul. Örülök, hogy megírtad ezt a posztot.
    Kitartás!

  5. Én is a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a “másnak rosszabb” milyen rettenetes dolgokat tud művelni az ember lelkével. Úgy gondolom, hogy teljesen rendben van, ha néha nem vagyunk rendben – emberek vagyunk. Sőt, a rosszabb időszakok is ugyanúgy kellenek. Örülök nagyon annak, hogy le tudtad írni ezeket, hiszen így már jobban át is tudsz majd lendülni rajtuk. Sok-sok kitartást kívánok és küldök egy virtuális nagyölelést!! :))

    • Köszönöm szépen! Hihetetlenül jól esik, hogy írtál kedves virtuális barátnőm! :) Neked is nagy ölelés, háta eljut itt a mi kis városunkban :)

  6. Fú, annyira átérzem, amit írtál! Ugyanígy vagyok, látszólag mindenem megvan, amire más vágyik: házunk, szép gyerekem, társam és egész jó munkám. Nekem csak annyi a bajom, hogy nem találom önmagamat. Hogy nem tudom, ki vagyok, hol a helyem a világban, mi lehet az életfeladatom. És nagyon frusztrál, hogy nem találom rá a választ. Úgy érzem, valamit még csinálnom kellene, de nem tudom, mit. Haszontalannak érzem, magam, pedig épp a kicsi babámat nevelgetem. Emiatt sokszor szomorú és pesszimista vagyok. Remélem, majd egyszer megtalálom a választ. De egyetértek, igenis kell magunkra is gondolni, hogy meg tudjuk oldani a saját problémánkat. Remélem, majd írsz arról is később, ha már jobban leszel :-)

    • Köszönöm a szavaid, és örülök, hogy írtál, jó érezni, hogy nem vagyok egyedül “drámakirálynő” :) Igyekszem összeszedni magam!
      Neked pedig kitartást és jó keresést kívánok! Minden bizonnyal megtalálod önmagad, csak ne görcsölj rá… vagy nem tudom mi a jó tanács… Minden esetre hálás vagyok a hozzászólásodért, és nagyon szorítok!

  7. Jól tetted, hogy mindezeket leírtad. Lehet másnak ezerszer nagyobb gondja, neked a sajátjaiddal kell elsőként megbirkóznod, másoknak segíteni is csak azután lehet. Ismerős a helyzet egyébbként. Kicsit üvegfal efektus – látsz mindent tisztán, tudod, mi a gond, csak oda kellene állni, belépni, odatenni magad. De honnét legyen ahhoz erőd, az a pici, ami elindít? Bármilyen fura is, pont ahhoz a picihez kell a legnagyobb energia. Ahhoz, ami új lendületet ad. Szorítok neked ♥

  8. Milyen jó, hogy szóvá tetted ezt a problémát is. Egy pár hónapja én is hasonló gödörben voltam, hosszútávú egészségügyi problémám van, és egy adott ponton úgy éreztem, nem bírom tovább. Miért pont én? – kérdeztem. Mit tettem, hogy kiérdemeljem, nem volt elég bajom eddig? – s kezdtem sorolni az eddigi sérelmeimet. De akkor engem mégis az tarott vissza, hogy jó, hogy ami velem történik, igazságtalan, de mi van azzal, akinek sokkal nagyobb gondjai vannak? Az én egészségügyi problémám kismiska azokéhoz képest, akik leukémiások, rákosok, vagy ki tudja, milyen szörnyű betegségben szemvednek. És mi van akkor, ha még eltartani sem tudják magukat, nincs szerető férjük, akik megvígasztalja őket, ha kirobban belőlük a keserűség? És mi van azokkal, akik életüket vesztették balesetben vagy terrortámadás következtében, vagy azok szeretteikkel? Ők megérdemelték? Dehogy! És persze ezzel nem lesz könnyebb az én bajom, ahogy te is mondtad, de sikerül átgondolni, hogy nekem mégis mennyivel több okom van hálát adni. Sorolj fel minde este 5 dolgot, amiért hálás vagy, s koncentrálj azokra. Csak ki vagy fáradva, ez bárkivel előfordul. Nem könnyű az élet, még nekünk, privilegizált fehér középosztálybelieknek sem :) De ha a pozitívra koncentrálsz, könnyebb lesz túltenned magad a negatívon. És ne légy hard on yourself. Néha sikerül megoldani a problémákat, néha nem. Holnap talán kissé könnyebb lesz.

    • “Nem könnyű az élet, még nekünk, privilegizált fehér középosztálybelieknek sem :)” Hát ezen nagyon jót mosolyogtam. :) Igazad van egyébként, és ugye általában igyekszem eszerint cselekedni, nézni a pozitívumokat, nem a félelmeket és aggodalmat. Köszönöm az emlékeztetőt! Gyógyulást neked és kitartást!!!

  9. Nekem az tetszett, hogy írtad, hogy “az eszed tudja a megoldást” . Néha annyira bűntudatom van emiatt, hogy ha tudom, hogy mi a megoldás, akkor, hogy lehet az, hogy nem, vagy nagyon lassan mászok ki egy-egy dologból. Aztán az a bajom, hogy miért vagyok türelmetlen magammal szemben. Ezeket a kimászásokat is meg kell(ene) tanulni megélni, mert lesz még ilyen, és ezzel nincs is semmi baj, szebbé teszik a boldog időszakokat. Ami nekem segít, hogy mindig találok valamit amiért hálás lehetek és mindig eszembe jut, hogy pár éve erre vagy arra úgy gondoltam, hogy nem birkózom meg vele, nem tudom elfogadni, majd sikerült és nem is értem, hogy gondolhattam akkor ilyet – a mostani nehézségeket is ugyanilyen emlékekké akarom váltani. Örülök, hogy megírtad ezt ! :)

    • Én is örülök a hozzászólásodnak. Igen, utólag visszatekintve a dolgokra mindig más nézőpontból láthatunk a saját életünkre… Hú de bölcs vagyok… Remélem a mostani dolgokban is megtalálod a megoldást!
      És igen a legbosszantóbb azt tud lenni, amikor a saját magunk útjába állunk….

  10. Egy nagyon fontos téma, nem is lehet szó nélkül hagyni! :)
    Nagyon gyakran hullámzik a kedélyállapotom, húdenagyon hivatalosan és langyin hangzik ez így leírva, de én is nehezen találom ám a megfelelő szavakat, abszolút átérzem, amikor elkapott téged is kitörölhetnék-vágy írás közben.
    Mégis, a sutácska szavak közül is azt gondolom, talán sikerül picike fénysugarat nyújtani, annak, aki kéri.
    Nem, nem vagyok örök felülemelkedő, derűt sugárzó típus, képtelen vagyok a nap 24 órájában buzgón, harsányan szeretni az életet, az embereket, az élet harcait, az apró győzelmeket.
    Igen. Van, hogy a megküzdés maga annyira kifáraszt, hogy a győzelmet nem győzelemként élem meg, csak amolyan “na, ezt túléltem, megúsztam” állapotban leledzem.
    Engem sem motivál, mert abszolút közhely ma már, hogy mások még rosszabb helyzetével igazoljam önmagam számára, hogy lám, mégse olyan sz. az élet, mint ahogy elsőre gondoltam volna.

    Nemrég iszonyú veszteséget éltem át. Két fontos személyt vesztettem el, és egyúttal nemcsak a veszteség küldött padlóra, hanem az is, hogy hirtelen elkezdtem megérteni, hogy egyszer én is meghalok majd.
    Oké, ezt eddig is tudtam.
    De más tudni, és más hinni a dologban.

    Nekem nagy segítséget nyújt ilyen helyzetek feldolgozásában az önelemzés. A pucérra vetkőztetett lélek, a teljes őszinteség önmagamhoz.
    Nyersen, kíméletlenül, mert a sebeket hiába nyalogatom, attól még nem fog gyógyulni.

    Ösztönzően hatnak rám azok a történetek is, melyek főszereplői vesztesnek tűnő pozíciókból mégis felállnak és küzdenek, sőt nyernek. Ilyenkor picit azonosul a lelkem, és megtörténik a csoda, ami szerintem a megoldás kulcsa, a fordulópont.

    Elkezdek hinni.
    És ez felemel a porból.

    • Köszönöm az őszinte soraid. Jó volt olvasni! kitartást neked is és elő a “porszívót” ;)

  11. Lehet, hogy többször visszatörölted a kezdőmondatot, de lám, végül egy nagyon őszinte és letisztult post lett belőle.

Szólj hozzá!