Mindenszentek és a nagy gubanc

2015. 10. 30. 14 hozzászólás

mindenszentek

Valami van a fejemben, ott ahol a gondolatok helye lenne, csak éppen olyan nagyon zavaros. Egy zavaros, érzelmekkel átszőtt, átláthatatlan mindenszenteki kóc. Hátha kibogozom ha írok róla.

A halottak napja soha nem tartozott a szívemnek kedves ünnepek közé. Sajnos miközben tudom, hogy ez nem helyes így, aközben temetőre járni sem szeretek. Pedig sajnos volna/van kihez. Előfordulhat, hogy ez amiatt van, mert kisiskolás korom óta temető mellett lakom. Soha nem zavart, nem hangosak a szomszédok :) … valahogy megszokott közegként, térként érzékelem a temetőt, mint ahol – és nagyon sajnálom hogy így kell fogalmaznom, de ha egyszer így látom, akkor mit tegyek? – szobrok vannak. Egy szép szoborpark. Nem tudok rá temetőként gondolni – legalábbis amelyik mellett lakunk, arra semmiképpen – a szó, szó szerinti jelentését nézve pedig végképpen nem. Nem tudok rá úgy tekinteni, mint ahol emberek vannak eltemetve. Lehet ez amolyan védekező mechanizmus, ami kiskoromból maradt rám, hogy ne féljek :) Nem tudom… Szóval lehet ennek is köze van hozzá. Lehet, hogy nem, és tényleg csak bunkó vagyok és nem tudom kezelni ezt a helyzetet. Egyébként szeretek ott lakni, békés, csöndes, és műemlék temető… Mindenszentekkor meg különösen szép, és már tegnap este is megcsodáltam néhány pislákoló gyertyát. Jó érzés volt.

Ellentmondásos vagyok.

A szeretteimre sírjára sem tudok úgy tekinteni, mintha ők ott lennének. Mert nincsenek ott. Alapvetően pozitív ember vagyok, és nagyon nehezen viselem a bánatot. Főleg másokét. Főleg olyanokét, akit szeretek. Engem nem hat meg egy-egy sír – és nem azért, mert tiszteletlen vagyok. Amikor családdal a síroknál vagyunk, nem tudom megérteni, ezért nem tudom kezelni. Engem az emlék hat meg, a gondolat, az érzés, és az, amikor elmesélek valamit nagypapámnak… vagy nagymamámnak…vagy apósomnak… De nekem ez a temetőben nem megy.

Amikor egy-egy sírt látogatunk meg – mert úgy illik, és én elmegyek – akkor olyan vagyok, mint elveszett kisgyermek … szeretnék eljönni onnan, elfutni, olyan helyre menni, ahol kevésbé szomorúak az emberek. Valahogy esetlennek tartom az egész helyzetet. Csak állok egyik lábamról a másikra. Lelkiismeret-furdalásom van, mert nem illik ezt így kezelni… a sírokat illik meglátogatni és  karbantartani, és …. szóval illetlen vagyok. Gyertyát gyújtani szeretek… de nem a temetőben, hanem az ablakokban (amikor kicsi voltam és valamiért nem tudtunk hazautazni  Erdélybe a szeretteinkhez, mindig így csináltuk)… Mert ott is lehet emlékezni, és biztonságosabbnak érzem a közeget. Kevésbé ridegnek. Persze este, a szépen kivilágított temetőt gyönyörűnek tartom… mert hazugság lenne ha ezt nem látnám be. Ezt már fentebb is írtam. Nem baj, most írtam megint.

Nagyon zavaros az összes gondolatom amit most leírok, és gondoljatok bele, hogy nem is tudom mind leírni… Mint ahogy az egész ünnep körüli gondolataim zavarosak. És még a Halloween is bezavar, csak hogy kellőképpen összeturmixoljam a dolgot, és bámuljak kívülről magamra és mondhassam, hogy “baromira nem értelek, de tényleg NEM ÉRTELEK”.

halloween

Külföldi ünnep, ráadásul mint megtudtam, egyébként pogány is, ami miatt még jobban el “kellene” utasítanom. Egyébként is, nekünk ott a farsang, azt bezzeg már nem tartják ennyien, pedig akkor is lehet ilyen mókát véghezvinni. Sajnos a farsangnak nincs egy kinevezett napja, lehet ez a probléma :) Hm.. ezentúl legyen a farsang napja Február 28, és szökő évente 2 napos bulit illik tartani. :) De lehet csak az a helyzet, sok a bánat a szívekben, és  halottak napja környékén még inkább szomjazzuk  a vidámságot. Szóval kellhet ilyenkor is a bohóckodás. Nem tartom jó dolognak, hogy idegen ünnepeket veszünk át, de megértem. Egyébként pedig szeretek beöltözni, holnap is lesz egy beöltözős buli, amin ott leszek és jól is fogom érezni magam. Nem tartom hagyománynak, nem tisztelgek, de nagyon jól fogom érezni magam, mert nagyon jó lesz a társaság, és képzeljétek én is rémisztő jelmezt öltök. (Vagy nevetségeset, mivel én csinálom, és messzire híres vagyok arról, hogy nem tudok varrni :D… de itt legalább nem számít, hogy szép legyen ) Szóval én nem úgy tekintek 31-ére mint ünnepre, sokkal inkább csak egy mókára alkalmat adó dátumnak látom. Szerintem a móka megfér a következő napi emlékezés és ünnep mellett. Legalábbis meggyőztem magam, hogy így van. Azt hiszem.

És fogok temetőbe menni, mert a családomnak szüksége van rám ott. És gyertyát is gyújtok. És mesélek is… zavarosan, ahogy szoktam, és most. hogy írtam róla, már nem is bánom már annyira, hogy ez az egész egy nagy gubanc.

14 hozzászólás

  • Niki 2015. 10. 30. at 12:35

    Megértem a gondolataidat. Én sem szoktam temetőbe járni. Persze megértem a tiszteletadás fontosságát is, de kérdem én: kinek is? Ugyanis az elhunyt már nem tud róla…
    Egyszer hallottam egy gondolatot, ami nagyon megérintett: Az élők az élőkért vannak, nem a holtakért.
    Szerintem a szeretteink emléke úgyis a szívünkben van, és hiszem, hogy ők úgysem ott vannak abban a sírban.

    • Reka 2015. 10. 30. at 12:46

      Pontosan így gondolom én is. Vagyis, talán tud róla az elhunyt, ezt még nem tudhatjuk… de az biztos, hogy ők már nem ott vannak.
      <3

  • Macska 2015. 10. 30. at 12:47

    Igen, ezzel én is így vagyok. Régen az őszi szünetre sokszor küldtek a nagymamá(i)mhoz, és velük mindig mentünk temetőbe. Szép volt az a sok-sok gyertya, ahogy világított, de a sírgondozást már valahogy nem érzékeltem hasznosnak. Én is úgy érzem, hogy ő már nincs ott, és csak a lelkem az egyetlen, amin keresztül én “rá tudok kapcsolódni”. Persze van, akinek szüksége lehet valami fogódzkodóra, ami ez esetben a sír, amit gondoz. De azt hiszem, a mi generációnk már máshogy érzékeli a világot picit.

    • Reka 2015. 10. 30. at 12:52

      Igen, lehet, hogy tényleg generációs dolog ez… Bár vannak az én generációmban is olyanok akik nem kezelik ezt ilyen nehezen mint én. Milyen szépen megfogalmaztad! Pontosan ez az “a lelkem az egyetlen, amin keresztül én “rá tudok kapcsolódni”” !!! Könnybe lábadt a szemem… <3

  • Barbi 2015. 10. 30. at 13:41

    Fú valahogy ugyanígy érzek én is, persze rendszeresen kimegyek a temetőbe és most is fogok menni, de hihetetlenül lehangol és elszomorít, ezért nem szeretek. Ezt az ünnepet meg ki szereti? Szerintem senki, de nem azért nem, mert hogy akkor ki kell menni a temetőbe, hanem amiért ki megyünk. A Halloweennal kapcsolatban pedig nekem az a véleményem, hogy nem az én világom az egyik nap bulizás – másik nap temetőben szomorkodás. Ez is csak divatból lett átvéve és nagy hűmegha, mert jajj de vicces.. beöltözésre meg pontosan ott van a Farsang, ennyi erővel a Hálaadást mért nem vesszük át? Az sokkal jobban tetszene :D

    • Reka 2015. 11. 04. at 11:20

      Hát igen, szomorúvá tesz. De a sokféle nézőpontot – közte a tiédet is – olvasni árnyaltabbá és érdekesebbé teszi a dolgot.
      Meglátjuk mit hoz a jövő :) Örülök, hogy írtál!

  • Hanna 2015. 10. 30. at 19:14

    Angliában is emlékeznek az emberek a halottaikra, de úgy, hogy nem sajnálattal, hanem hálával, mert életük része volt az illető, míg élt.
    A Halloweenkor örömteli formában gondolnak a halottakra itt.
    Nagyon szép hagyomán szerintem, innen nézve.

    Az egyik nagymama súlyos rákos beteg volt az egyik munkaadó családomnál. Halloweenkor nagy partit csinált, ahol mókáztak, vidámak voltak. A nagymama a mosolyát akarta emlékbe hagyni egy szép élménnyel együtt. Együtt volt és beöltözött a család.
    Majd két hétre rá nagymama eltávozott, de azt a Halloween senki sem felejti! És minden Halloween őt fogja eszükbe juttatni, de öröm könnyekkel.

    Én idén sem öltözöm be, csak cukrot osztok piciknek :) de a város jelmezesekkel lesz tele!

    • Reka 2015. 11. 04. at 11:18

      :D Ez nagyon szép történet!

  • kéktoll (-; 2015. 10. 30. at 19:17

    úgy tűnik én leszek az ellenvélemény :) :) nekem ugyanis a halottak napja az egyik kedvenc ünnepem, mert számomra ez a (két) nap szól a leginkább a családról. A temetőbe látogatás ugyanis nem csak egy szokásos és kötelező rutint jelent nálunk, hanem találkozást rég nem látott rokonokkal, ismerősökkel, amihez hozzájárul a közös őseinkre való emlékezés leginkább anekdotikus (tehát nem szomorú) formája is; ez teszi igazán különlegessé számomra. Nekem gazdagságot jelent ez az ünnep, a család gazdagságát jelentő találkozásokat – ha úgy tetszik a halottaink tiszteletére előidézett találkozásokat az élők, az emlékezők között :)

    • Reka 2015. 11. 04. at 11:18

      :) És mindezt én őszinte tisztelettel és csodálattal hiszem el neked, és örülök, hogy így van! ;)

  • bandita 2015. 10. 31. at 00:15

    A temető. Nem járok sít gondozni, és gyertyát gyújtani. A száraz tény az, hogy talán nem látom még értelmét. Egy nagyim halotti pora pihen a sír mélyén egy temető csendes zugában. Édesanyámék látogatják, gondozzák, én is elmentem párszor…nem érzem őt ott a föld mélyén. Jól emlékszem a halála napjára, és arra, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni. Egy kórházi ágyon halt meg, magányosan. Senki nem fogta a kezét, pedig biztosan félt a sötétben. Én még gyerek voltam. Nem tudtam, hogy ott kellett volna lennem. Nem tanította meg senki.

    Ezer és egy sírt gondoznak emberek, kérdés, vajon hány ember tud úgy meghalni, hogy fogja valaki a kezét. Veszünk egy sírhelyet. Kifizetjük a költségeket. Kijárunk, gondozzuk…egy elhanyagolt sír árulkodó jel a külvilág számára.
    És előbb-utóbb valamennyi sír elhagyatottá válik. Omladozó kövek, gaz és közötte még néhány ültetett virág, ami túlél, s elvadul.

    Gyakran járok temetőkbe. Beszívom az idegen emlékek illatát. Nézem a csicsázott, vagy épp egyszerű, gondozott síremlékeket, és a gaz lepte hantokat.

    Az embereknek szükségük van szertartásokra. Sokaknak segít, ha gondoznak egy sírt. Mert a szerettük nincs többé, és a lélek vágyik arra, hogy életben tartsa azt, aki nincs többé.

    Emlékszem a nagyimra. Az érintésére, a ráncos, öreg kezére, ahogy késsel szegte a kenyeret, ahogy kavarta a forró citromos teát. És ahogy az imakönyvet fogta. Ahogy a kezemet a kezében tartotta, és sétáltunk, kis vizeskupával a kézben a temetőben, locsoltuk a virágokat a síron. Azon a síron, melyben hite szerint a gyermekei nyugodtak. És hogy az ő teste is ott porlad most abban a sírban, emiatt most, ebben a pillanatban tudok először sírni.

    • Reka 2015. 11. 04. at 11:17

      Nem jutok szóhoz. Nagyon szépet írtál! Köszönöm a hozzászólásodat, nagyon megérintett… és kicsit örülök is, hogy nálam írtál erről! Köszönöm!

  • kéktoll (-; 2015. 11. 01. at 23:01

    bandita, a gondolataid nagyon megérintettek, köszönöm ôket :’)

  • Leave a Reply

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

    Rólam

    Nő. Feleség. Kislány. Nővér. Húg. Barátnő. Kolléga. Kézműves. Modell. Fotós. Blogger. Én.  Én vagyok, és: Őszintén?! Szeretek én lenni... néha nem, de talán ez nem baj, ilyen vagyok, talán ilyen vagy Te is... Olvass tovább

    INSTAHAB

    Legnépszerűbb Bejegyzések

    Címkék

    ×