Ma négy éve, hogy nincs velünk a Férjem édesapja.
Nem mintha számítana, hogy ma vagy nem ma… a tényeken semmi sem változtat sajnos.
Azonban ennek kapcsán eljött az ideje, hogy megírjam amit a gyászról tanultam az elmúlt időszakban. Mert tanultam. Mert talán nekem is segít… lehet, hogy most erre a posztra nekem van a legnagyobb szükségem.
Az elmúlt időszak egyébként sem volt könnyű, de azon dolgok nélkül amik történtek se lett volna az… De kezdem az elején.
Amikor apósom beteg lett, és a betegség olyan gyorsan elvitte, hogy már a diagnózist sem tudtuk megvárni. Én mégis az utolsó pillanatig hittem, hogy minden rendbe fog jönni. Javíthatatlan idealista vagyok, s talán ez jól is van így… az viszont ahogyan az egészet “kezeltem”, most már látom, nem volt jól. Nem gondolom, hogy van “helyes gyász” és “helytelen gyász”. Az ember megéli a dolgokat ahogyan erejéből kitelik, ahogyan akkor jónak látja.
Én akkor valahogy úgy kezeltem – legalábbis a felszínen mindenképpen – mintha ez cseppet sem kellene változtasson semmin. Mintha minden rendben lenne így. Mert azt mondtam magamnak, miért sírnék mindenkinek? Minek panaszkodnék. Nem én vagyok az első ember akinek meghalt valakije, ez az élet rendje, menjünk tovább. Néha sírtam, általában véve nyilván szomorú voltam, de nem engedtem meg magamnak, hogy igazán gyászoljak, hogy bárkinek “panaszkodjak”. Nem is a panasz a jó szó… de most nem találok másikat. Aztán szépen haladt előre az Idő, aki szokásához híven gyógyítgatta, gyógyítgatja a be nem gyógyítható sebeket.
Most így utólag nagyon haragszom magamra. Ugyanis ráébredtem egy összefüggésre az életemben, amit elkerülhettem volna, ha nem építem fel a saját falaim.
Már három éve élem meg azt, hogy március – április környékén elkezdek levert lenni, május-júniust önmagammal lévő harcban töltöm, néha nagyon szomorú gondolatokkal – amiből sokszor van, hogy a környezetem semmit nem is lát – majd a nyár végére összeszedem magam, és jönnek a “HAB”-osabb napok, amikor adni is tudok a környezetemnek, nem csak elvenni. Azért tudom ennyire ezt a ciklikusságot, mert vannak olyan pillanatai az életemnek, amikről tudom, hogy mikor voltak. Például van egy emlékezetes ibolyaszedés, amikor tudom, hogy mit éreztem, de futni is egy ilyen májusi nehéz időszakban kezdtem… Őszintén szólva kezd kicsit elegem lenni saját magamból ebben a tekintetben, és szeretném ha ez többet nem így lenne. Hiszen olyan csodálatos a tavasz és a nyár is. Élvezni szeretném! Éppen ezért gondolkoztam nagyon sokat az elmúlt időszakban… és egyszer csak arcul csapott a felismerés… március-áprilisban derült ki, hogy beteg… májusban szinte minden nap a kórházban voltunk… és aztán június 12-én elvesztettük. Szóval van ebben valami nagyon furcsa összefüggés, már-már spirituális, és nem mehetek el mellette szó nélkül… Nem engedtem meg magamnak, hogy úgy igazán kiboruljak, hogy úgy igazán meggyászoljam. Mert hát “ez az élet rendje”. Ezért aztán gyászol a lelkem évről évre, én meg csak álltam és állok, hogy mégis mi a bajom? Hát most azt hiszem megértettem.
Így aztán most igenis megengedem magamnak, hogy szomorú legyek. Hogy kicsit igazságtalannak tartsam az egészet. Hogy dühös legyek. Hogy sírjak. És sírok nem csak miatta, hanem azok miatt is akiket az elmúlt 2 hétben elvesztettem. Akkor is, ha nem én vagyok a legérintettebb egyik történetben sem. Sőt, én éppen csak a harmadik, negyedik körben vagyok érintett. De attól még igenis fájnak. És igenis fel kell ismernem, hogy jogom van szomorúnak lenni, mert attól még, hogy ez az élet rendje, attól még igenis fájdalmas az élet, és jogunk van néha kiborulni, sírni és vitatkozni Istennel. Akkor is, ha hiszem, hogy ő tudja az okot…
Mindenki úgy éli meg egy szerettei elveszítését, ahogyan az neki a legjobb. Én például nem szeretek temetőbe járni. Számomra ott nincs senki, sokkal inkább a lelkemben őrzöm őket… így bár egyesek azt gondolhatják, hogy érzéketlenség, hogy nem járok ki, nem erről van szó. Pusztán nekem az nem hoz megnyugvást, de teljesen megértem, akinek ez hozza azt. Szóval csak azt szeretném ezzel az egésszel mondani, hogy mindenkinek joga van a saját gyászához… de ha egy mód van rá, nem szabad bemagyarázni magunknak, hogy másoknak is volt már rossz, és nincs miért szomorkodni, meg hogy különben se sajnáljon minket senki. Mert igenis van miért szomorúnak lenni ilyenkor! Mert az élet már nem lesz ugyan olyan. Mert már nem fogja senki megtanítani a férjemnek, hogy hogy kell olyan igazi slambucot főzni. Mert már senki nem fog cukkolni, hogy “vágjam fejbe, ha bolondokat beszél”… mert már nem lesz ugyan olyan az élet. És szabad most sírnom, ahogyan írom ezeket a sorokat. Szabad szomorkodni. Igen, el kell fogadni, és tovább kell menni, és szabad még nevetni és boldognak lenni… de csak azért mert más is szenvedett már, a mi bánatunk nem lesz kisebb, így meg kell adni neki a teret amikor itt az ideje. Különben máshol talál meg minket, mert a bánat is az élet rendje.
Ma készítettem egy gyöngykarkötőt ajándékba. Abszolút semmi köze az itt leírtakhoz… viszont ahogy fűztem a kis fekete gyöngyöket egymás után, a damil kiesett a kezemből, és szétszóródott az egész. Újra kezdtem… és megint megtörtént, éppen mielőtt összekötöttem volna. Megengedtem magamnak, hogy bosszankodjak… de aztán újra kezdtem, és mikor megint kicsúszott a kezemből megint újra kezdtem… valahogy ilyen az élet is. Fűzzük a gyöngyeinket egymás után, néha kicsúszik a kezünkből, néha hibát vétünk a sorban. Néha kijavíthatjuk, máskor viszont nyoma marad, s néha ha kiesik a kezünkből meg kell állni és szomorkodni, dühösnek lenni, toporzékolni miatta. Attól még az a gyöngysor a miénk lesz, s hiszem, hogy az a boldog ember, aki újra és újra nekifogva állhatatosan végigfűzi a gyöngyeit, de megéli a gyöngysora hibáit is.
Szeretettel:
Réka
4 hozzászólás
Van egy univerzális problémamegoldó módszerem, ami nekem eddig bevált.
1. Ha valami jó, élvezd!
2. Ha valami rossz, próbáld megváltoztatni!
3. Ha valami rossz, és nem tudsz változtatni, lépj ki a helyzetből és felejtsd el! (De azért vond le a tanuélsáokat, hasznosak lehetnek.)
Mit javasolnék ez alapján halálesetre?
Az első pontot nyilván nem. Sőt, a másodikat sem, mert a halál végleges. Marad a harmadik pont.
Ebből tehát az következik, hogy gyász esetén a legjobb megoldás a felejtés. Nem tudom, hogy egy hozzánk közel álló embert el lehet-e felejteni teljesen, de nem is feltétlenül ez a cél. Hanem inkább az, hogy ha felejtésre törekszünk, nem gondolunk rá, nem beszélünk róla, akkor hamarabb gyógyulnak a lelki sebek. Ha folyton rá gondolunk, beszélünk róla, foglalkozunk vele, számon tartjuk minden évben a születésnapját, névnapját, halála évfordulóját, akkor ezzel mindig újra feltépjük a lelki sebeket, akadályozzuk a gyógyulást.
Ezért nem járok én sem a temetőbe, és ezért nem értek egyet a halottak napjával sem, a szinte kötelező össznépi temetőlátogatással. Szerintem ez nagyon morbid: minden évben kötelezően feltépni a lelki sebeket… Szinte senki nem teszi meg szívesen, de mégis sokan megteszik, hogy ne szólják meg őket. Ez a legmorbidabb fajta képmutatás: elvárni egymástól azt, amit senki nem tesz meg szívesen…
Erről a témáról írtam is kb. 5 éve egy blogbejegyzést. Az a blog azóta megszűnt, és 3 éve nyilvános Facebook-jegyzet lett a bejegyzésből. Itt láthatod: https://www.facebook.com/notes/m%C3%A9sz%C3%A1ros-andr%C3%A1s/halottak-napja-a-morbidit%C3%A1s-%C3%BCnnepe/921160081297693/
Talán neked is könnyebb lenne, ha megpróbálnál felejteni…
Kedves András. Köszönöm a hozzászólásod. Az az igazság, hogy nem értek veled egyet. Pontosan ez a hozzáállás – felejteni, szó nélkül tovább menni – az ami miatt évről évre küzdök. Mert amit nem éltem meg akkor, nem dolgoztam fel, csak a “szőnyeg alá sepertem”, az jött ki másként. Nem tudtam soha hogy mi a baj, miért nem elég zöld nekem a fű, és nem elég kék az ég, csak éreztem, hogy valami nem jó, de nem tudtam az utóbbi hetekig, hogy ez az oka. És mélyre kellett ásnom. Pont ezért írtam ezt a bejegyzést. Mert nem felejteni kell ilyen esetben. Mert nem megoldás. Csak tüneti kezelés. Elfogadni kell és megélni, minden módon. Már nem fogom tudni ezt vissza csinálni, már nem fogok tudni úgy sírni mint akkor kellett volna, mert már más napok vannak. De megirtam, és ez is segített. És talán segíthet másnak is. Nem tudom eléggé jól kifejeztem-e amit mondani akarok… De nem a néma felejtés a megoldás. Ez nem egy olyan probléma amire jó lehet a stratégia amit írtál.
Akkor ezek szerint mások a tapasztalataink. Mert nekem éppen a felejtés segít lekerülni az olyan időszakokat, amikor küzdök magammal. Talán személyiségfüggő is. Én csak azt írtam le, ami nekem bevált, de másnak más is beválhat.
Olvastad a linkelt Facebook jegyzetet?
Elkerülni. (Mindig elgépelem.)