Van egy nagy kérdés, amelyre mindig, mindenki keresi a választ, tehát én is. Néha azt hiszem, hogy tudom, aztán egy egyszerű fél mondat kibillent a biztos tudatból, és bebillent (ilyen szó mostantól márpedig létezik) a “fogalmam sincs”-be. A kérdés pedig az, hogy “Ki is vagyok én?”. Természetesen mindenkinek önmagára vonatkoztatva… mert bár akad egóm, azért nem gondolom, hogy a világmindenség nagy kérdése az én valódi lényem lenne. :)
Szóval állandóan keressük, hogy kik is vagyunk, várjuk a választ saját magunktól, a barátoktól, a családtól, az idegenektől, a tükörtől, a könyvektől… sok sok sok sok sok sok helyről. Van, hogy rákérdezünk, van, hogy összeszűkült szemmel figyelünk, hátha kapunk egy árva biztató mondatot, ami valami pozitívumot mond rólunk, ami azt mondja, hogy “jó ember vagy te”. Aztán a következő két percben boldogan szárnyaljunk ettől, majd nem sokkal később már sóvárogva várjuk, hogy valaki más is mondjon valamit, lehetőleg pozitívat, hiszen egy vélemény nem vélemény… Mint ahogy újra és újra várjuk a nekünk tartott tükröket, azt se bánjuk ha ferde, ha torz, mi sóvárogva várjuk, hogy megmondják kik vagyunk. Bármilyen válasz jön, egy valami biztos: sosem elég, sosem hisszük el tartósan, és sosem alkot teljes képet. Ez három valami. De akkor is biztos.
Biztos vagyok benne, hogy amikor majd néni leszek, (úgy igazi, amikor már nem esik majd rosszul a csókolom, amikor már én is tudom magamról, hogy idős vagyok, amikor már tudok úgy is viselkedni mint egy felnőtt, idős hölgy… nos olyan 195 éves koromra datálom ezen időpontot) akkor sem fogom tudni, hogy ki vagyok én. Csak éppen, addigra remélem leszek olyan bölcs is, hogy ne is érdekeljen.
Egészen egyszerű oka van annak, hogy nem hiszünk az embernek, hogy keressük az újabb és újabb véleményeket. Senki sem láthat ugyan úgy minket, és senki sem láthatja a teljes egészünket. Még mi magunk sem. Néha mi magunk a legkevésbé.
Olyanok vagyunk mint egy kocka, amelynek akárhogy akarod, nem láthatod egyszerre mind a hat oldalát. Csak belülről. Keresztényként azt vallom, hogy egyes egyedül Isten látja a mi teljes valónkat, mert ő van a kocka közepén. Senki más. (Tehát Isten bennünk él… de ez már egy filozófiai kérdés)
Nem olyan rég eléggé elkeseredtem, mert egy barátnőmmel leültünk teljesen őszintén beszélgetni és kiderült, hogy kicsit másképpen lát mint amit én gondolok magamról. Persze több rétegű a dolog, mert több félreértés és elharapott félmondat, vagy ki nem mondott teljes is volt köztünk, de most ez a gondolatmenetem szempontjából nem fontos (de hála annak, hogy leültünk végre beszélni, a félmondatok kiegészültek, az egészek meg átváltoztak, és ez boldoggá tesz). Beszélgetésünktől teljes mértékű világfájdalom szakadt a nyakamba egyetlen nagy kérdéssel. Ki vagyok én mások szerint? Hányan gondolnak rólam olyasmiket amit én nem tartok valósnak, úgy, hogy nincs is lehetőségem legalább megpróbálni rácáfolni? Kinek van igaza? (Ez már megint három, nem egy.)
Azt gondolom ezek a kérdések minden embert foglalkoztatnak valamilyen formában. Mivel én csak magamról tudok, ezért magamat hozom példának. Sokat agyaltam, és ráébredtem, hogy az az igazság, hogy nem is alakíthat ki rólam mindenki tökéletes képet, nem felelhetek meg mindenkinek. Akikkel nem beszélek minden nap, vagy nem ülök le személyesen velük beszélgetni, csak mondjuk egy nagyobb társaságban találkozunk, vagy még ott sem, mert mondjuk csak valamelyik szuperközösségi felületen találkoznak az online pofimmal, azoktól hogyan is várhatnám el, hogy ne csak a felszínt lássák? A felszínen pedig mindenki kicsit… felszínesebb. Az én felszínem talán kicsit egoista képet mutathat, kevesebb lélekkel. Néha olyan is vagyok, mert nem vagyok tökéletes, és nincs igény/idő/kedv arra, hogy megmutassam a lényegem, az összes oldalam…el kell fogadnom, hogy nem is lehet megmutatni. A kockám egyik oldala, talán a legnyilvánosabb oldala egy kicsit beképzelt és felszínes. Ha dobókocka lennék, akkor talán ezen az oldalon van az egyes. De van még hat… izé, öt oldalam. :) Sőt, több is, mert nem is vagyunk mi emberek kockák… nah jó, van aki igen, de az más fogalom.
Elkanyarodtam. Szóval teljesen elszomorodtam, hogy akkor most mit is gondolnak rólam, hogy is van ez, ki is vagyok valójában, ki vagyok más szerint, ki vagyok magam szerint. És mi a megoldás? Nem tudom. De megnyugodtam (legalábbis egyenlőre). Vagyok valaki magam szerint, valaki a férjem szerint, valaki apukám és anyukám szerint és más valaki vagyok mindenki szemében. A halmazok néhány pontban keresztezik egymást, máshol meg össze tudnának veszni a kérdést illetően. És ez így van veled is. És számít, hogy mit gondol más? Számít, hogy igaza van-e? Igen. Nem. Most igen. Most nem. Néha. Soha. Mindig. Esetleg. Attól függ.
Kockák vagyunk amelynek sosem látszik mind a hat oldala, mégis tökéletes formát alkot. És ha dobókockák volnánk, akkor lehetne velünk hatost is dobni! :)
No Comments