Házat keresünk #4

2015. 08. 26. 4 hozzászólás

 

Az előzményekről itt olvashatsz: #1, #2, #3

Februárban meséltem nektek utoljára a házprojektról, és nem azért mert nem történt semmi,  nem is azért, mert nem akartam volna – sőt! rengetegszer fogalmazgattam magamban, hogy majd hogyan mesélek nektek a történtekről. Csakhogy annyira hullámzóak voltak az események, hogy nem mertem írni semmit, mert a következő pillanatban már írhattam volna, hogy “hát mégsem” “hát mégis” “jah, mégsem” “de mégis”. Szóval inkább nem írtam semmit. Eljött az ideje, hogy a csöndnek véget vessek, és meséljek egy kicsit.

Tehát 2 ház között vacilláltunk, de egyik sem volt igazán az igazi, ismertetett okokból, még megnéztünk néhányat, amiből kettőre emlékszem is. Egy a tulajdonosa által -nyilván- agyon sztárolt, abszolút nem praktikus elrendezésű, 2 perc alatt felejtős kalapba kerülőset, aminek a telke olyan volt, mint ahol bomba robbant. Alig bírtunk szabadulni a munkájára marha büszke férfitól, aki tipikusan a HMCS – helyi menő csávó – kategóriába képzelhette magát, de mi inkább áttettük a CSFMBHMD – csak fejezd már be hadd menjünk dolgunkra  – kategóriába… még sokáig alig alig akart csöndben maradni. Mikor levegőt vett végre, gyorsan közbeszóltam, hogy  nekünk mennünk kéne sajnos, köszönjük szépen, majd jelentkezünk. Hm. Így járt. Szegény.

A másik házIKÓ nagyon szép volt. És nagyon kicsi. Bár elismerésre méltóan jó volt a térkihasználása, és kedves volt úgy ahogy volt. Kedvesen áll ott még mindig, eladó sorban. Talán egy babakocsival be lehetett volna parkolni az udvarra, de csak eggyel – ami nem baj, gyereknek is csak egynek van hely a házban – és mellé még egy tő paradicsom is elfért volna kint. Derűs kilátások lettek volna, nem igaz? Nem is értem miért passzoltuk…

Aztán álltunk ott, ahol ti is tudtátok, hogy állunk. És morfondíroztunk jobbra, balra, előre… néha hátra. Végül márciusban felvettük a kapcsolatot egy hiteltanácsadóval, beszélgettünk vele a lehetőségeinkről, és papaprapapapapparaaaaammmm… úgy döntöttük, hogy megvesszük az előzőleg említett 1. házat, amelyiket ugye leges legelőször láttuk, amikor 1,5 éve becsengetett helyettünk a tulajkutya. Amelyikben nincs gáz, amelyiknek a bojleréből majd ki fogjuk fürdeni a vizet, és amelyikben nincs hely az álomkandallónak és amelyik miatt pityeregtem, hiszen azt mondták nem fogunk rá hitelt kapni. Eldöntöttük, és szép lassan elkezdtünk álmodozni, hogy az a ház a miénk lesz, és hogy szépen lassan otthont faragunk belőle.

A történet innentől mehetett volna simán is, nem igaz? :) Vételi szándék, szerződés, hitelbírálat, folyosítás…

Mehetett volna… de nem egészen ment…

Mondtuk az eladóknak, hogy megvennénk, akkor mennyi lenne az annyi. Végül megegyeztünk… félmillióval többről, mint amennyit mi szerettünk volna adni érte, de legalább megegyeztünk. Vagyis hát… hazamentünk, és otthon azon gondolkoztunk, hogy vajon ők komolyan vették-e amit mondtunk? Sosem vettünk még házat, vajon elég konkrétan megmondtuk mit akarunk? Megértették, hogy mi TÉNYLEG szeretnénk? Ücsörögtünk úgy három napig a kérdéssel a fejünk fölött, és közben azért némi öniróniával mosolyogva magunkon, mire találtunk valami ürügyet amivel felhívhatjuk őket. Elvégre mennyire néztek volna hülyének, ha felhívjuk azzal, hogy “Mondja csak Uram… Ömmm. Ugye egyértelműek voltunk, hogy nekünk kell a házuk, és nem csak helyet kerestünk arra az egy órára, ahol elácsoroghatunk, és közben cseveghetünk valakivel!?” :)

Szóval tisztáztuk a kérdést, biztosak lehettünk abban, hogy tudják, hogy komolyan gondoljuk, hát akkor irány a bank. Vagyis irány a találka a hiteltanácsadónkkal, hogy kitöltsünk nyolvanhatezer papírt, és elindulhasson a projekt, felmérjék a mi hitelképességünket és felmérje a házat az értékbecslő.

Ahogyan azt korábban meséltem, a ház egy része vályog…  bár ez nem mindenhol kizáró ok, azért mondtuk az eladónak, hogy ha nem kötelező, ne említse az értékbecslőnek. Ezután vártunk, és vártunk, és vártunk, és vártunk. Közben egészen szuper volt, már készítettem az ujjbegyeim, hogy meséljek nektek, hiszen hitelképesek vagyunk, azzal nem lehet baj, kaphatunk annyit amennyi kell, és a ház pedig szuper, azzal nem lehet gond!

Vártunk, és vártunk és jött a telefon:

Nem kapunk hitelt a banktól.

A döbbenet, a kétségbeesés, és a bánat ami hirtelen ránk telepedett leírhatatlan… Ráadásul ugye már egyszer mondták nekünk, hogy ez nem fog menni, csak éppen akkor még nem kötöttünk rá szerződést (mert “marha logikusan” azt még a bank előtt kell), még nem álmodtunk akkorát.

A történet, hogy miért alakult ez így, nagyon vicces – nyilván utólag.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Ház amely még korábban energetikailag kivizsgálásra került és B-s értékelést kapott, ami jónak számít! Hetekre rá, a Házhoz, érkezett egy Értékbecslő, szépen mindent megnézett, már éppen távozni készült, mikor is a Ház lakója és birtoklója úgy gondolta, hogyha már itt egy szakember, kihasználja az alkalmat és megkérdezi, hogy FerikeFiaMarinéni a szomszéd utcában vaj’h miért kapott A-s energetikai tanúsítványt, és ez a ház – amiből költözni készül, ha minden jól megy! ami nemsokára már talán nem lesz az övé! – miért kapott (kicsit) rosszabbat. Érkezett a válasz, hogy nyilván azért, mert FerikeFiaMarinéni háza vályogból van, ami jó energetikailag. “Dehát vályog ebben is van!” Hangzott el a meglepett felelet Emberünk részéről. Értékbecslő megvakarta a fejét, majd odaírta a papír aljára, hogy: nem hitelezhető, 50% vályog.

Nos… öm… azt hiszem nem kell magyaráznom a helyzetet. Az más kérdés, hogy az értékbecslés szerint a ház sokkal kevesebb része vályog… Meg hogy ez bemondásra megy!? Egyébként sem világos számomra – de biztosan velem van a baj –  hogy miért akkora baj, ez a vályog kérdés, de lényeg a lényeg ennek a banknak (K&H, nem azért írom, hogy lejárassam, hanem mert hátha valakinek jól jön az infó) nem tetszett.

Így fordultunk másik bankhoz, ahol a reményünk, hogy annyi hitelt kapunk amennyire szükségünk van elég csekélyke volt.

Folytatás itt: #5

4 hozzászólás

  • Réka 2015. 08. 27. at 07:37

    Nem könnyű a helyzet…nem egyszerű házat venni. Mi tavaly szeptemberben találtuk meg a nagybetűs Házat. Én azonnal mondtam a férjemnek, hogy ez az ami kell (pedig akkor én még csak fényképeken láttam). Gondolatban rögtön a saját ízlésemre formáltam, simán el tudtam képzelni benne a családunkat. Aztán élőben is megnéztem és úgy is oda voltam érte meg vissza, pedig ekkor már a hibái is megmutatkoztak (ó, és még mennyi minden “titokban” maradt), végül még 3 hónapot agyaltunk rajta, amikor is az eladó nyomására végül döntöttünk és beadtuk a hitelkérelmet. Mivel előzetesen minden próbán átmentünk, szerencsére a hitelt is megkaptuk, azonban a folyósításig még volt azért kalamajka. Végül májusban költöztünk (a szerződésbe belefoglaltuk, hogy a teljes adás-vétel után 3 hónapot még a házban lakhatnak az előző tulajék). Május óta sok hibára még fény derült, de ezzel együtt is nagy a boldogságunk, majd szép lassan mindent kijavítunk.
    Az első házak közt mi is néztünk vályogot, nem tudtam, hogy nem adnak rá hitelt…:S Kitartást kívánok Nektek, biztos sikerülni fog az álomotthon megszerzése! :)

    • Reka 2015. 08. 27. at 09:51

      Szia!
      Köszönöm a kedves sorokat! Igazából nincs még vége ott a történetnek ahol abbahagytam, csak nagyon hosszú lett volna. :) ;)
      Ahogy így elmesélted… hát igen. Az ember lány azt hiszi, hogy Kinézi, Eldönti, Megveszi, Költözik… mondjuk realistán nézi – legalábbis azt hiszi – 4 hónapot szán rá… aztán hipp hopp megduplázódik az idő, észre sem vehető…. 3 hónap ott lakás a régi lakóknak… te jó ég, nagyon nagy türelemről tanúskodik!

      • Réka 2015. 09. 03. at 14:09

        Igen, ma olvastam, hogy nem ért véget a történet a #4 bejegyzéssel :) Gratulálok a házatokhoz és nagyon jó, hogy épp az évfordulótok előtt már használatba vehettétek (Visszagondolva mi az esküvőnk előtt épp egy hónappal költöztünk :)). Annyira nem volt vészes a három hónap, volt annyi minden más dolog, amivel foglalkozni kellett, hogy szinte elröppent a közel 90 nap.

        • Reka 2015. 09. 04. at 10:01

          Köszönjük szépen! És tényleg köszönöm a kedves biztatást! Remélem tudod, hogy milyen sokat jelentett, mert már leírni nem tudom többször :D
          Igen, nagyon jó volt, hogy végül pont így sikerült! Igaz, ha visszaszámolok, onnantól hogy akkor azt mondtuk, hogy megvesszük, odáig, hogy meg is kaptuk a kulcsokat…fél év telt el… te jó ég! :D

    Leave a Reply

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

    ×