Átlátszó vagy?

2015. 01. 29. 4 hozzászólás

A Lelkes Blogverseny keretein belül jelent meg ez az írásom, de itt még nem olvashattátok. Épp itt az ideje.

Emberek vesznek körül, és nevetünk. Vannak köztük igazi barátok, vannak, akiket régről ismerek, és ott van az az egy-két figura, akikről semmit nem tudok. Valakivel jöttek.

Nem csoda, hogy az a valaki úgy gondolta, hogy jöjjenek ők is. Az egyik olyan átéléssel tud mesélni, hogy képtelenség nem rá figyelni. Szinte beleszédülök, annyira magával ragadó. Itt áll mellettem az egyik legjobb barátnőm is, ő is nevet az Ismeretlen viccén, sőt, rá is kontráz. Nekem is eszembe jutott valami hasonló gondolat, amivel tovább lehetett volna fűzni a történetet, de persze nem mondtam ki. Most meg már késő. A beszélgetés továbbhaladt, már másról van szó. Körbenézek a társaságon, és az jut eszembe, mennyire szeretem azokat, akik itt vannak – persze, az Ismeretleneket még nem, de azért elég szimpatikusak, bírom őket is.

Igaz, a nevükre sem emlékszem, mert a bemutatkozásnál arra figyeltem, hogy a sajátomat normálisan mondjam, és persze arra, hogy a kézszorításom kellően erős legyen, mint egy magabiztos lányé. Egy magabiztos lány persze tudná, hogy hogyan hívják az Ismeretlent… Hangos nevetés zökkent ki a nevek rengetegéből és azt veszem észre, hogy megint magával ragadt a téma, amiről szó van. Ehhez hozzá is szólok… csak éppen senki nem hallja meg, mert Valaki mondott valamit, pont velem egyszerre. Senki nem hallotta. Mintha itt sem lennék.

Nem állítom, hogy a fentebb leírtak szó szerint így történtek, de emlékszem ilyen pillanatokra az életemből és még most is szívbemarkoló az „Átlátszó vagyok” érzés. Az az érzés, amikor úgy gondolod akár le is léphetnél, mert senkinek nem tűnne fel. Egészen sokáig gyűjtögettem az ilyen élményeket tinédzser koromban, és ahogy így visszagondolok az elmúlt tíz évre az az igazság, hogy csak az egyetemi évek vége felé kezdtem kilépni abból, hogy Átlátszónak tituláljam magam. Mert senki más nem tehetett arról, hogy én Átlátszó voltam. Manapság is előfordul egyébként, de már sokkal jobban kezelem a helyzetet. Manapság ha úgy érzem magam mintha ott sem lennék, akkor a) inkább tényleg csak figyelem az embereket és nem agyalok azon, hogy ők miért nem figyelnek, hanem élvezem a társaságukat, b) egyszerűen csak tényleg elmegyek onnan, mert már elengedtem azt, hogy meg kell felelnem mindenhol és mindenkinek. Vagyis nagyon szeretem ezt elhitetni magammal, de amikor sikerül akkor az nagyon jó.

Mert az Átlátszóság érzése ebből is fakad. Meg akarunk felelni, ezért félünk megmutatni magunkat, mert nem gondolhatnak rólunk rosszat, ha nem látnak minket. Pedig ki más mutathatná meg, hogy mennyire értékesek vagyunk, ha nem mi?! Persze, a barátok sokszor odaállnak mellénk, és azt mondják, hogy csodálatos ember vagy! És ezek a barátok az igazán csodálatosak és hálás lehet az égnek az ember, ha vannak ilyen barátai. De mindenki más csak akkor láthatja a ragyogásunkat, ha mi magunk meg merjük mutatni. Ha attól való félelmünkben, hogy mit gondolnak majd rólunk, nem választjuk inkább az átlátszóságot. Ráadásul, ha attól félünk, hogy mások majd nem találnak elég jónak, nem tetszik majd nekik az amit mondunk, butaságot mondunk vagy hogy elítélnek a gondolatainkért, és ezért nem mondunk inkább semmit, akkor valaki más fog neheztelni ránk, és az sokkal, de sokkal rosszabb. Az a valaki más pedig Mi magunk vagyunk. „Miért nem vagyok elég okos, hogy hozzászóljak ehhez? Miért nem vagyok elég bátor? Micsoda pancser vagyok”, és a hasonló értelmetlen, fölösleges és szomorú gondolatok, amik természetesen legközelebb sem segítenek.

Nagyon nehéz lecke ez, és nagyon hosszú idő, amíg az ember ki mer állni maga mellett és nem fél mások véleményétől. Csakhogy ha mindig csak vágyunk arra, hogy jobbak legyünk az nem fog segíteni, az nem elég. Tenni kell, hinni kell, bízni kell. És felállni, ha úgy adódik.

Régen, amikor nem hallották amit mondtam, és amikor megismételtem akkor sem hallották, és amikor újra elmondtam még akkor is csak egyvalaki reagált rá, mindig azt gondoltam, hogy biztosan hallják, csak szóra sem érdemes. Azóta rájöttem, hogy én nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kikérjem magamnak a figyelmet. Egy filmben láttam egyszer (hiába kutatok a gondolataimban, sajnos nincs meg mi a címe), hogy “csak öt másodperc bátorság kell”. Ha öt másodpercig bátor vagy és az Ismeretlen szavai után felhívod magadra a figyelmet és mered vállalni önmagad, meglátod, hogy nem volt mitől félned. Ha felmered vállalni azt, hogy ne fél, akkor minden esélyed megvan arra, hogy ragyogj, mert te is tudsz ragyogni!

4 hozzászólás

  • Suz'n 2015. 01. 29. at 17:25

    De ismerős ez az érzés is. A film pedig Az igazi kaland ;)

    • Reka 2015. 01. 29. at 17:35

      Ó Tényleg! Köszi :D

  • Zi Zu 2015. 01. 31. at 18:10

    Nekem is ismerős ez az érzés, mostanában kezdtem csak “kigyógyulni” az átlátszóságból.
    Fantasztikus írás, igazán mélyre ható! Nagyon tehetséges vagy, Réka!

    • Reka 2015. 02. 01. at 19:20

      Nagyon köszönöm a kedves szavakat! Nagyon sokat jelent! Nagyon-nagyon!

    Leave a Reply

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

    Rólam

    Nő. Feleség. Kislány. Nővér. Húg. Barátnő. Kolléga. Kézműves. Modell. Fotós. Blogger. Én.  Én vagyok, és: Őszintén?! Szeretek én lenni... néha nem, de talán ez nem baj, ilyen vagyok, talán ilyen vagy Te is... Olvass tovább

    INSTAHAB

    Legnépszerűbb Bejegyzések

    Címkék

    ×