Irigylem,
hogy olyan gyönyörű képeket készít …
hogy olyan szép a dekoltázsa …
hogy csodás helyre megy nyaralni …
Nem olyan rég, olvastam valahol egy kis szöveget arra vonatkozóan, hogy hogyan készítsünk jó nyaralós képeket amiket aztán posztolhatunk a különböző közösségi portálokon. Ha csak ennyiről szólt volna az a szösszenet amiből kiindulva most a gondolataimat virtuális formába öntöm, akkor még csak gondolat sem született volna belőle. Ellenben nem csak ennyi volt. Volt ott még egy megjegyzés is arról, hogyha így csinálom a képeket akkor mások majd sárgulhatnak az irigységtől. Mindezt olyan hangnemben megfogalmazva, mintha ez valami szuper dolog lenne. Mármint az, hogyha irigykednek rám. Első lendülettel mérges lettem, hogy hogy lehet ilyet írni. Második lendülettel is mérges maradtam, de közben rájöttem mennyire sokrétű dolog ez. A harmadik lendület most van, most amikor írok és nem tudom, hogy mérges vagyok-e és, hogy egyáltalán hova fogok kilyukadni. :)
Azt tudom, hogy én nagyon nem szeretem, ha valakin azt érzem, hogy irigy rám. Ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Őszinte leszek. Van, hogy így érzem. Utálom, mert tehetetlen vagyok, hiszen ilyen esetben nincs lehetőségem arra, hogy tisztázzam a velem kapcsolatos ellenérzéseket és a mások számára nem ismert körülményeket. Ez nem olyan dolog, amivel oda állunk a másik elé: “Figyelj én érzem, hogy irigy vagy rám, beszéljük meg” – lehetne ennél rosszabbul nyitni!? Nem hiszem. :) Pedig szoktam én is irigy lenni. Ezzel sem vagyok egyedül. Ez az egész “milyen jó neki, bárcsak én is” sóhaj ott van a természetünkben. Kérdés csupán az, hogy mennyire mindennapos és mennyire mély.
Van az irigységnek az a gonosz és alattomos árnyalata, amelyik az emberi kapcsolatokat önmagában rontja meg. Vannak azok az emberek, akiket egyszerűen nem kedvelünk, mert állításunk szerint beképzelt, fellengzős, és még az értékrendje is rémes! Sokszor még csak fel sem tűnik, hogy nem azzal van a problémánk ahogy mesél valamiről, ahogy éli az életét, amilyen a személyisége, hanem azzal, hogy mi nem mesélhetünk olyasmiről. Észre szoktad venni magadon ezt? Nem azt mondjuk ilyenkor, hogy “irigylem”, hanem a nem tetszés kifejezésére használt különböző fokozatú jelzőket használunk. Tesszük ezt legtöbbször úgy, hogy csak az élete kis részletébe látunk bele, tehát legtöbbször nem is ismerünk minden körülményt. Nyilvánvalóan könnyebb kiemelni az ő negatívumait, mint beismerni a mi képzelt (!) vagy valós hiányosságunkat. Miközben azonban ezt csináljuk nem csinálunk mást, mint önmagunkat keserítjük. Mert oda állunk-e valaki elé azzal, hogy “szégyelld magad, milyen gyönyörű a piros ruhád!”, hogy egy korábbi példánál maradjak :). Nem állunk oda. Inkább csak csöndben morgunk valami nem túl kedveset, és mérgezzük ezzel a saját lelkünket, rosszabb esetben pedig valakivel össze súgva más lelkét is. Van értelme?
Irigylem…
Azt, hogy olyan gyönyörű képeket készít…ezért tanulnom kell, fejlődnöm és példaértékűnek tekintenem a munkáját. Figyelnem kell arra, hogy nekem is legyen türelmem a beállításokhoz és hinnem abban, hogy fejlődőképes vagyok. Addig is pedig, amíg nem vagyok elégedett a saját munkámmal csodálom az ő tehetségét, sőt tovább is!
Azt, hogy olyan szép a dekoltázsa… engem azonban így szeret aki szeret és ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Ne is akarjak. Ajánlom magamnak egy korábbi bejegyzésem, mert megint a “könnyű azt mondani” hibába estem :). Irigylésem “tárgya” ezért semmit nem tett és erről nem is tehet. Megmondom neki, hogy milyen szép! Hátha nem is tudja. Egy kis önbizalom neki is jól jöhet!
Azt, hogy csodás helyre megy nyaralni… Igen. Megteheti. Szerencséből, munkából vagy bármi más eredményeként van rá pénze. Nekünk most azt hiszem nem lesz. De voltunk tavaly nászúton és csodálatos volt. Idén pedig úgy tesszük széppé a nyarat, ahogyan csak tudjuk. Szép nyaram lesz, csak azért is! Az ő képeit pedig megnézem amiket megoszt a nagyvilággal és csak azért sem irigy leszek, hanem örülök neki! Mert amikor mi megyünk valahová én is jobban szeretem azért megmutatni, hogy más is velem örülhessen. Nem azért, hogy irigy legyen.
A fent említett szösszenetre úgy tűnik harmadik lendületre is mérges vagyok, ellenben elismerem, hogy az irigység valahogyan emberi természetünk velejárója. Természetes, hogy vágyunk dolgokra, hogy vannak álmaink és hogy ezek között vannak olyanok is, amiket mások már elértek. Ez jó, mert motivál minket és jó, mert álmodozni is jó. Jó, ha az irigységgel, ami sokkal csúnyább szó mint amit néha valójában takar, a csodálat és a motiváció is jár. De semmit ne csináljunk azért, hogy irigyek legyenek mások! Csináljuk azért, hogy boldogok legyünk, és reméljük, hogy nem irigység, hanem elismerés vagy a velünk együtt megélt öröm lesz az, ami belőle lesz.
6 hozzászólás
Annyira szeretem az írásaidat, nagyon egyformán gondolkodunk. Pont a napokban láttam egy kisfilmet, hogy hogyan teszi depresszióssá az embereket a Facebook. A sok nyaralós, szerelmes, kajás fotótól úgy érzik, hogy mindenkinek jobb, mint nekik. Persze lehet, hogy így van, de én a saját életemből is tudom, hogy az ott láttottakból gyököt kell vonni. Mi is mindig megkapjuk, hogy de jó nekünk. És szerintem is az, de másoknak “ismerősöknek” csak az életem szép részét teszem láthatóvá. Nem biztos, hogy annyira irigyelnének, ha például reggelente posztolnám a maréknyi gyógyszert, amivel életem végéig élnem kell. Én is szoktam irigykedni, de a rosszinulattól igyekszem megkímélni magam. És ki tudja, hogy akit irigylek annak milyen problémái vannak. Maradok a magam kis boldogságában a problémáimmal együtt. :)
Nagyon örülök neki Kriszti, ha te is így látod :), hogy tetszik annak meg kimondhatatlanul! És főleg örülök annak, hogy erről ide is írtál, mert szerettem volna én is kitérni erre is, hogy a közösségi médiákban mennyire csak egy felszín látszik, de nem találtam meg a helyét és így is elég hosszú lett, de megírtad te helyettem. Szóval köszönöm! :D
Én is pont ezt akartam megemlíteni… sokszor az a cukormáz amit az emberek feltesznek a facebook-ra magukról… nos nagy százalékban nem igaz. Nyilván mindenki a jó oldalát, a szép és “irigylésre méltó” dolgokat akarja megmutatni ott. És nagyon sok mindent nem látunk és nem sejtünk arról ami a háttérben van. Én próbálok mindig pozitívan fordulni mások felé, ha valami nem tetszik, akkor maximum tovább görgetek. Az irigykedéssel csak saját magunkat tesszük tönkre. Meg kell próbálni inkább örülni a másik sikerének, és azon dolgozni hogy mi is megtaláljuk a boldogságot és elérjük a céljaink :)
Szia.Nagyok jókat írsz :)
Én is irigy vagyok,de tudok örülni más sikerének.
Krisztire pl büszke is voltam,hogy két gyerekes anyuciként ott áll a kifutón.
Boldog ember vagyok,nekem is így jó ahogy van.
Most Anna 18 hónapos mindig mondd valami újat.
Minden embernek van boldogsága,tudni kell felismerni.
Szia! De jó volt olvasni soraidat! :) Köszönöm! :) Hú hogy telik az idő, hogy Anna már olyan nagy! Örulök h boldog vagy!Nagyon!
Szia! Amit érintesz problémakör így nyár idején még szembetűnőbb,mint az év más szakaszaiban. Hogy miért? A Face mint információs csatorna egy többcélú felület, amit valóban sok ember arra használ,hogy megossza az ismerőseivel a vele történteket. Azt kell észrevenni, ahogy ezt Te is realizáltad, hogy igen, ezt sokan (persze nem mindenki) azért teszi, hogy mások előtt bizonyítson, vagy esetleg iríggyé tegye a többieket. Csak amit még észre kell venni az az, hogy ez egyfajta önigazolás, kell neki(k) a külső megerősítés, hogy ezer meg egy ember like-olja,amit lát. Szal van egy olyan megközelítési módja ennek, hogy Önbizalomhiányban is szenvedhet néhány (nem mindegyik) posztoló, és megerősítésre vár – ami ebből a szempontból normálisnak is tekinthető. Ugyanakkor valóban sokakat az a cél vezérel, hogy a másikat fogja el a sárga irígység a képek láttán: csak ugye ekkor ez már rossz indulatú és mint ilyen, ez visszaüthet. Miért? Például gyakorta az embernek ismerőse a főnöke, és teszem azt az éven nem jut el komolyabb helyre nyaralni (esetleges nagyobb lakásfelújításba kezd,hasonlók…). Ilyenkor adódhat,, hogy ez az ember nem egy makulátlan személyiség( pl.kicsinyes, sz.rrágó, stb..) és csak úgy kicsinyes bosszúból keresztbe teszeget a nyaralásból visszatért alkalmazottnak.
Úgyhogy azt mondom, egy feladatunk van: legyünk nyitottak, álljunk a lehető legpozitívabban mindenhez, legyünk felismerőek (ami egyben azt is jelenti, hogy lássunk át a szitán).Minden a mi hozzáálunk kérdése. És igen, a hozzáállás egy aprónak tűnő dolog, de mindent képes megváltoztatni.